Néhány színes toll és egy tábla

Hogy születni kell-e vezetőnek? Nos, azok, akik jó pénzért vezetői tréningeket árulnak, erre a kérdésre bizonyosan nemmel válaszolnának. Legalábbis, ha azt akarják, hogy minél többen megvegyék a portékájukat. Én viszont már jó ideje úgy hiszem, hogy vezetőnek (és itt nem a pozícióra gondolok) igenis születni kell.

Persze, a született vezetőknek is szükségük van tréningekre, ha másért nem, hát azért, hogy meglássák, hogy a vezetés nem más, mint az új irányok szüntelen kutatása, így egyszersmind folytonos változás. És azért is, hogy ha ezt meglátták, akkor elfogadják, hogy a változások egyszerre hoznak számukra izgalmat és szorongást. És ha ezt elfogadták, akkor felismerjék, hogy miként fűthetik az izgalmukat, s hogy miként tehetik elviselhetővé a szorongást.

Ám engem ebben a pillanatban valójában nem is az izgat, hogy mire jók a vezetői okítások. Ennél sokkal inkább foglalkoztat, hogy ha egyetértünk azzal, hogy vezetőnek születni kell, és ezért képezni is azokat érdemes, akik a vezetésért (is) jöttek a világra, akkor vajon miről fogjuk felismerni őket?

Gyakran mondják, hogy csak az képes vezetni másokat, aki képes vezetni önmagát. De vajon miben mutatkozik ez meg?

A lány, akit most ide citálok, frissen érettségizett. Izgatott, mert elérte, amit célul tűzött ki maga elé. Bejutott egy jónevű külföldi egyetemre. Ám az öröme nem felhőtlen, hiszen egyfolytában retteg az ismeretlentől.

Az otthontól távol töltött első éjszakán egyedül ül a kollégiumi szobájában. Szótlanul szenved. Aztán, amikor már nem bírja tovább, felhívja az anyját. Zokog. Borzasztó, hogy a szülei nincsenek vele. Elviselhetetlen a bizonytalanság, és még elviselhetetlenebb a magány. Már az is eszébe jutott, hogy mindent visszacsomagol.

Az anyja nyugtatja. Ne azt mondd magadnak, hogy borzasztó, hanem azt, hogy mindig is ezt akartad, és most valóra vált. Fáj, de a fájdalom enyhülni fog. Megígéred, kérdezi a lány.

A kollégiumi szobában az asztallal szemközti falon egy tábla. Miközben beszélgetnek, még hófehér. Ám, aki másnap arra jár, az a fehérségben színes tollakkal írt üzeneteket talál.

Egyedül is erősnek kell lennem!

Hatalmas dolog, hogy eljutottam idáig!

Minden kezdet nehéz, de a vége már szuper lesz!

Nemsokára megtudom, hogy milyen egyetemistának lenni, úgy igazából …

A családom mindig mindenben támogatni fog.

És még egy mondat az ízletesebb humuszról, egy szív, benne a város nevével, és egy emlékeztető, hogy a hűtőbe kell egy új lámpa.

Otthon nem függött a falon tábla. Így üzenetek sem kerülhettek rá. Persze, volt sok beszélgetés. Szabadon, mindenről. Köztük félelemről, bizonytalanságról, vezetésről. És a lány tán megértette. Megértette, amit mindig is érzett. Hogy a változásban együtt munkál izgatottság és szorongás. És rájött, hogy ha a szorongás felülkerekedik az izgatottságon, akkor elviselhetővé teheti azt néhány színes toll és egy tábla.

S már nem sír. Felül a biciklire. Bevásárol. Ebédet főz. Facebookon beszélgetőtársat keres magának.

Ösztön? Intuíció? Vezetésre született? Ki tudhatná bizonyosan? Mindenesetre úgy tűnik, mintha képes lenne vezetni önmagát.

És itt jövünk mi, tapasztaltak a képbe, akiknek a bizonytalanság ellenére is meg kell éreznünk a vezetés képességének a jelenlétét. Merthogy rajtunk is múlik, hogy vezetni fog-e ez a lány, és hogy vezetni fognak-e azok, akik arra hivatottak. Ugyanis nekünk kell lehetőséget teremtenünk a szárnypróbálgatásra, és nekünk kell ügyelnünk arra, hogy a közöny vagy az irigység ne apassza el bennük a vezetés izgalmát. Hiszen, ha tényleg arra születtek, és ha ők is úgy akarják, akkor egy napon majd hitet és inspirációt kell adniuk a barátaiknak, a munkatársaiknak, egy szervezetnek, vagy akár egy egész országnak.

drai