Nem akarok nem-elégedetlen lenni

Elárulom, hisz nem titok, hogy eddig sem azért jártam, és ezután sem azért járok be a munkahelyemre, hogy jól érezzem ott magamat. Ugyanis, ha ez lenne a szándékom, akkor reggelente nem az irodához legközelebbi megállónál szállnék le a villamosról, hanem még előtte, annál a könyvespolcokkal teli kávézónál, ami oly csábítóan hívogat, hogy csak úgy találomra olvasgatva, közben pedig kapucsínót szürcsölgetve töltsem el benne a napomat.

Beismerő vallomásom feltehetőleg nem jó hír azoknak a humánosoknak, akik egyfolytában azon serénykednek, hogy bennünket, dolgozókat tejben-vajban fürösszenek. Persze nem akarok álszent lenni, hiszen én is elveszek egy-egy almát vagy narancsot a havonta érkező gyümölcsös ládából. Ám azt is tudom, hogy ezt a ládát nem szívjóságból küldik, hanem azért, hogy eszünkbe se jusson más munkaadók felé kacsingatni. Nálam azonban ezzel nem érnek célt. Ugyanis, én a munkába nem a narancsért megyek, hanem a fizetésért.

1968-ban Frederick Herzberg azt állította, hogy kényeztetéssel – értsd kávégéppel, gyümölcskosárral, karácsonyi vacsorával, és ide tartozik a fizetés is – nem-elégedetlen munkatársakat lehet előállítani. A módszer kétségkívül hatásos, hiszen sokan alámerülünk ebbe a kényelmes nem-elégedetlenségbe, és amíg zavartalanul úszkálhatunk benne, addig nem is akarunk más vizekre evezni. És ha már azt írtam, hogy a fizetésért járok be dolgozni, ráadásul azzal hitegetem magam, hogy nem én kapom ebből a legkevesebbet, akkor hát nem-elégedetlenként nekem sem lehetne okom elégedetlenkedni.

De nekem pimasz módon nem elég a nem-elégedetlenség! Merthogy szüntelenül arra vágyom, amivel Herzberg szerint elégedetté lehet engem tenni. Felelősség, elismerés és maga a munka. És igaza van, mert én szüntelenül arra áhítozom, hogy a kutyafuttában összecsapott középszerek helyett tisztességgel végigvihessem a feladataimat. Arra szomjazom, hogy ez a tisztességes munka anélkül is dicsérő szavakra leljen, hogy tennem kellene a főnöknek a szépet. De leginkább magáért a munkáért sóvárgok, hogy általa alkothassak, s hogy olyan dolgokat hozhassak létre, melyeket a használóik értékesnek tartanak.

Ám a vágyakozás önmagában mit sem ér! Merthogy mindezt mindig is magamnak kellett megteremtenem. Így hát mind a mai napig magam gyúrom olyanná a feladataimat, hogy bár a fizetésért megyek a munkába, mégis az alkotásban is kielégültnek érezhessem magamat.

Azt gyanítom, hogy a humánosok a főnökökkel karöltve azért tűzték zászlajukra a jóllétet, más szóval a nem-elégedetlenséget, mert az elégedettséggel sosem tudtak mit kezdeni. Abba folyton-folyvást belebuknak. Gyümölcsöt vásárolni, karácsonyi vacsorát rendelni, kávégépet beszerezni, ezek hétköznapi kihívások. Viszont a legtöbb dolgozónak olyan munkát adni, mint amire vágyik! No, ez már művészet. És talán nem is lehetséges. Ez azonban nem menti fel sem a humánosokat, sem a főnököket. Merthogy nagyon is meg kellene próbálniuk lehetővé tenni, hogy ha akarjuk, akkor saját képünkre formálhassuk a feladatainkat, sőt erre biztatniuk is kellene bennünket. Hiszen sokan inkább az egyszerűbb utat választjuk, és belekényelmesedünk a középszerek és a hébe-hóba kimondott dicsérő szavak nem-elégedetlenségébe.

1968 régen volt. Azonban, ha azt hiszed, hogy Herzberg fölött eljárt már az idő, akkor meglehet, hogy tévedsz. Ennek ékes bizonyítéka, hogy majd 40 évvel az első kiadás után a Harvard Business Review ismét megjelentette a neves pszichológus elméletét, és a cikk azóta is egyike a folyóirat „10 Must Reads on Managing People” írásainak. Ám, ha őszinték akarunk lenni, még ennél is szilárdabb támasza a több, mint fél évszázada papírra vetett elgondolásnak, amit a munkahelyünkön élünk át nap mint nap.

drai

Kép: Frederick Herzberg