Világraszóló gaztett

Az előadás, amelynek hallgatója voltam, a konfliktuskezelésről és a motivációról szólt. Elsőre furcsállottam a két fogalomnak az „és” kötőszóval való összekapcsolását, de éppen ezzel tettek kíváncsivá. No, meg azért

Az előadás, amelynek hallgatója voltam, a konfliktuskezelésről és a motivációról szólt. Elsőre furcsállottam a két fogalomnak az „és” kötőszóval való összekapcsolását, de éppen ezzel tettek kíváncsivá. No, meg azért is mentem el, mert a rendezvény „startup”-os címéből arra következtettem, hogy az előadók a fiatal korosztály képviselőiből kerülnek majd ki, és én előszeretettel hagyom magamat abszurd ötleteiktől megfertőződni.

Mivel mind a motivációval, mind pedig a konfliktuskezeléssel igen régóta foglalkozom, ráadásul a motivációba meglehetősen mélyen beleástam magamat, ennek okán nem vártam, hogy azon a délutánon bármiféle megvilágosodásélményben legyen részem. Sőt, valójában sok-sok butaságra számítottam, ami az ifjúság esetében nálam még megbocsájtható vétek, főként, ha az illetők készek a megbízhatatlan forrásokból rájuk fröccsenő tengernyi ostobaságot idővel levakarni.

Másfél óra elteltével úgy szummáztam a hallottakat, hogy ami a butaságot illeti, azzal minden rendben volt. A fiatalkor ellenben hibádzott. Ugyanis egy olyan szakértő zúdította ránk jó szándékú megmondásait, akiről azt feltételezem, hogy elegendő idő állt már a rendelkezésére ahhoz, hogy alaposan megrágja azt, amiről bennünket akart kiokítani.

Ha jól nevelt kislány lennék, akkor az olyan helyzetekben, amikor a témából felkészültebbnek érzem magam az előadónál, úgy csinálnék, mintha ott sem volnék. Ez a szituáció is ilyennek mutatta magát, ezért próbáltam hát csendben maradni. Ám amikor kényesebb kérdésekre került a sor, és tanítónk bölcsességeit szakmailag egyáltalán nem találtam helytállónak, nem sikerült a számra lakatot tenni. És bár igyekeztem a megnyilvánulásaimat a lehető legízlésesebben becsomagolni, a végén mégis utáltam magam az okoskodásomért.

Mert milyen jogon szembesítek én bárkit is a hiányosságaival? De ha nem szembesítem, pedig látom ezt a hiányosságot, és meggyőződésem, hogy a szembesített is tökéletesen tisztában van vele, csak kényelmesebb, ha nem vesz róla tudomást, mert akkor nem kell erőfeszítéseket tennie a megszüntetéséért, hát nem vagyok-e felelős? Nem vagyok-e felelős azért, hogy a tudásom birtokában tegyek az ellen, hogy a tanulni vágyókat tévútra vezessék? Merthogy erre is felesküdtem, amikor doktorrá avattak. „.. tudásomat hazám és az egyetemes emberi kultúra szolgálatába állítom”.

Örök dilemmám ez a fajta felelősség. Eszembe jutnak róla a kis herceg szavai. Elcsépelt mondatok, de ennek ellenére talán mégsem értjük őket. "Az idő, amit a rózsádra vesztegettél, az teszi olyan fontossá a rózsádat. Az emberek elfelejtették ezt az igazságot. Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél."

Jómagam az időmet a tudásra vesztegettem. Arra a kevésre, amit megszelídíthettem. Ezzel egyszer és mindenkorra felelős lettem ezért a tudásért. És felelős lettem azért is, hogy az általam megszerzett „bölcsességet” az arra kíváncsiak is megszelídíthessék. És mindezzel együtt felelős lettem azért, hogy gátat vessek az ártó tudatlanság elburjánzásának.

Hát nem lenne-e tőlem világraszóló gaztett, hogyha ilyen burjánzást látva közönyösen hallgatnék?

drai