Őrült nő ketrece...(2)

Néhány nap múlva jött a telefon, hogy menjek a Lehet útra, ott lesz a következő forduló. Megkaptam a nevet is, akit keressek. Még sosem jártam arra, mióta ez az új irodaház elkészült. Korábban érkeztem, így ittam egy bűn rossz k

Néhány nap múlva jött a telefon, hogy menjek a Lehet útra, ott lesz a következő forduló. Megkaptam a nevet is, akit keressek. Még sosem jártam arra, mióta ez az új irodaház elkészült.

Korábban érkeztem, így ittam egy bűn rossz kávét a büfében. Mivel már délután volt, kértem a büfés hölgyet, gyenge kávét adjon. Így langyos tejet kaptam. Kértem, hogy melegítse meg, legyen szíves. Grimaszolva megtette, félig. Gyakorlatilag meg volt sértődve.

Még úgy tíz percet feszengtem a csúszós és hihetetlen kemény ebédlő széken, mikor megjelent egy magas, szemüveges 45 felé járó férfi. Úgy nézett ki, mint egy kínai, csak kétszer olyan magas volt. Folyamatosan mosolygott. Igazi, tiszta és őszinte alázat tükröződött a mozdulataiban, minden szavában. Felmentünk a lifttel, közben elmagyarázta ki ő és áradozott rólam, milyen nagyon tapasztalt vagyok. Ő egy kolléga lesz szerencsés esetben. Orvos. A folyosó mögötti üvegajtónál várt a másik leendő kolléganő, így hármasban mentünk be a szobába egy labirintuson keresztül. Leendő kolléganő ötvenes, a korát figyelmen kívül hagyó hölgy. Farmer, bizsu, trendi szemüveg, kényszeres mosoly. A kényszeres mosoly mellé erősen fojtott agresszió is párosult, amit úgy próbált leplezni, hogy nagyon alázatos és nyitott szerepet vett fel. Egy percig sem volt hiteles.

Beültünk a szobába, némi kutatómunka után megkaptam a vizemet. És belekezdtünk. Pontosabban a hölgy kezdett bele, én egy szót sem szóltam. Mondta, mondta, mondta. Levegőt sem vett. Az önéletrajzom meglepő módon nem volt a közelben sem, de azt legalább megjegyezte, milyen tapasztalat vagyok, és ez milyen nagy szerencse nekik. Mint kiderült, a hölgy orvoslátogatóként kezdte még az őskorban, majd elege lett, és a cég felkérte, legyen tréner. Ő itt-ott részt vett egy-két nap trénerképzésen, és most itt van tengernyi tudással, tapasztalattal. Mindent ő épített itt fel, ő miatta alakult a tréning osztály, ami természetesen remekül működik, mindenki szeret mindenkit, ide sűrűsödött be a világ szeretete.

Ha néha megpróbáltam szólni, belekérdezni, fintorgott egyet, és amilyen hamar csak lehetett, visszavette a szót. Szegény nagyra nőtt kínainak is csak mosolyogni volt szabad. Az interjú végére kiderült, hogy ők nem is azok, akiknek itt kellene lenni, mert mind a két vezetőt levette lábáról az influenza, így haza kellett menniük. Az időpontokat már nem akarták lemondani, mert erre a találkozóra előbb-utóbb úgyis sor kerülne.

Ő lesz majd a vezetőm, de tulajdonképpen ők inkább kollegák egymással, nem vezető. És ezt a mondatot alátámasztotta azzal a gesztussal, hogy a két karját kitárta felénk, éppen csak a kezünket nem fogta meg a hatalmas szeretet maszlaggal átívelt mozdulattal. Pillantott egyet nekem és egyet a kínainak mosolyogva, amivel azt akarta tudatni, mi egy csapat vagyunk, szeretjük egymást, és csak a halál választ el egymástól. Látszott, hogy nem szereti ezt a titulust. Valahogy olyan nehezen derült is ki, milyen hierarchikus rendben leszünk is mi itt. Olyan volt, mintha szégyellné, mert a főnök minden esetben csak rossz lehet. Eleve kudarcra ítélt szervezet az, ahol nincs vezető. Vagy csak papíron van, de nem vállalja a feladatait. Hát, igen, nehéz a főnök élete, mivel ő az első, akit hibáztatnak, ha valami nem megy, neki kell meghozni olyan döntéseket is, amitől a népszerűsége talán csökken. Olyannyira hangoztatta, hogy ő mennyire nem vezető, hogy majdnem megkérdeztem, akkor ki az? És ki adja a kereteket, meg kire kell akkor figyelni, meg ki mondja meg merre húzzuk a szerkeret? A főnöknek ez is dolga. Sajnos a kettő együtt jár, nem tudjuk szétválasztani. Mindeközben a testbeszéde, a lehengerlő stílusa, a szűnni nem akaró mondanivalója, a felém mutatott érdektelensége mind arról árulkodott, hogy „én vagyok a főnök, ezt jegyezd meg kisanyám! És te is kínai!”

Mikor rátértünk a feladatokra és napi munkára, elővette a céges szótárt, amit senki más nem ért, csak az, aki ott dolgozik. Eszébe sem jutott, hogy értelmezze a rövidítéseket, idegen kifejezéseket. Kettőt meg mertem kérdezni, mit is jelent, ők mit értenek alatta, hiszen ahány ház, annyi szokás. Mind a kétszer úgy forgatta a szemét, mintha valami megbocsáthatatlan bűnt követnék el.

Próbáltam feltérképezni a leendő résztvevőimet. Mennyire alaposan képzettek tréning által, mi a szokás, hogy megy ez náluk.

Ahogy telt az idő, egyre sűrűbben káromkodta el magát, majd persze minden alkalommal elnézést kért, vagy elharapta a szó végét. Azt azért megtudtam, „a résztvevő egy köcsög, aki hatalmas karikával jelzi az értékelő lapon a szerencsétlen tréner felé, ez a tréning szar volt.”