A testbeszéd tudatos alkalmazása az állásinterjún 2.

Nézzünk néhány dolgot, amelyet Pease-ék szerint érdemes elkerülni!

Állásinterjúra ne menjünk felpakolva. Ha egynél több táskát vagy más tárgyat viszünk magunkkal, akkor azok rendezése, elhelyezése figyelmet kíván, lefoglalja a kezeinket. Ha belépéskor nem tudunk azonnal kezet nyújtani vagy ez a kézfogás nem tűnik elég koncentráltnak, „jelen levőnek” a másik félben bizonytalanságot szülhet. A sok aprósággal való szerencsétlenkedés szétszórtnak és szervezetlennek mutat minket.

Ennek a benyomásnak az elkerülése céljából egyébként is érdemes úgy elrendezni a tárgyakat amire szükség lehet (jegyzetfüzet, toll, névjegy, bizonyítványok, egyéb dokumentumok), hogy egy mozdulattal elő tudjuk venni őket.

Kézfogás

Kézfogásnál sose nyújtsuk távolról a kezünket, lépjünk közelebb (persze nem a másik arcába). Ennek oka az, hogy ha messziről kell nyújtani a kezét, a legtöbb ember a tenyerét lefelé fordítja, és ha így fogjuk meg azt, azzal alárendelt helyzetbe kerülünk, és el is fogadjuk azt. Persze mi is kerüljük el, hogy lefelé fordított tenyeret nyújtunk kézfogáskor, nagyon visszataszító lesz az interjúztató számára azzal szembesülni, hogy egy leendő alkalmazott rögtön le akarja uralni.

Állásinterjún

Semmit ne tegyünk a minket interjúztató személy és magunk közé, pláne ne valami nagy dolgot (pl. táska)! Ez olyan benyomást kelthet, hogy védfalat emelünk magunk előtt vagy el akarunk bújni. Vegyünk fel inkább nyitottságot sugárzó testhelyzetet (széthúzott, leengedett vállak, karok a combokon, lábak egymás mellett), éreztessük, hogy nincs félni valónk!

Tartsuk tiszteletben a másik fél intim szféráját, vagyis ügyeljünk arra, hogy nagy magabiztosságunkban se hajoljunk túl közel, nyúljunk oda, mert ezzel esetleg őt késztethetjük védekező testhelyzet felvételére: például hogy hátra dőljön, lecsússzon a székében.

Ügyeljünk arra, hogy az arcunk soha ne legyen alacsonyabban, mint a másik fél szeme, ne kelljen lenéznie ránk. Ha olyan bútordarabra ültetnek le, amely süppedős, ne dőljünk hátra (akármennyire is ez tűnik a magabiztos testhelyzetnek), inkább üljünk ki a szélére és húzzuk ki magunkat.

A beszélgetés közben felvett testhelyzet egyébként is nagyon fontos, hiszen még egy kevésbé hozzáértő számára is egyértelműen kifejezi, hogy milyen lelkiállapotban vagyunk. Az egyenes háttal, kihúzott derékkal nem lehet gond, a felemelt áll is magabiztosságot sugall, persze törekedjünk arra is, hogy az összbenyomás természetes legyen. Az se jó, ha mi nézünk „fentről” az interjúztatóra, ezért ha ő az alacsonyabb, engedjük lazábbra a hátunkat, de ne görnyedjünk össze. Kerüljük a leszegett fejet, az alulról felfelé irányuló ferde pillantásokat, a bocsánatkérő vagy könyörgő tekintetet.

Felejtsük el a matatást! Ne csattogtassuk a tollunkat, igazgassuk az óránkat vagy a nyakkendőnket, ne törölgessük vagy tologassuk a szemüvegünket, ne igazgassuk a hajunkat és főleg ne piszkáljuk az arcunkat. Persze, gyakori, hogy éppen ilyen kiélezett helyzetben kezd el viszketni az ember szeme vagy az orra, de az különösen rosszul jön ki, ha beszéd közben eltakarjuk a szánkat az orrunkat vakaró kezünkkel. A matatás a bizonytalanság önkéntelen kifejezése, ezért inkább pihentessük a kézfejeket a combokon, vagy tegyük őket egymásba az ölünkben.