Az én színházam az én bordélyházam

Méltatlan bordélyháznak nevezni bármelyik magyar színházat, még akkor is, ha egyesek úgy tekintenek rá. 2017 őszén eddig két elismert színházi rendező nem tudta lesöpörni magáról a vádakat, hogy fiatalokba törölte a lábát. Két sértett beleállt, és névvel vállalta, hogy zaklatták. Hogy képzeljük el a két rendezőt? Ennek a kérdésnek egy aspektusa elevenedik meg előttem. Évtizedeken át úgy léptek be a munkahelyük kapuján, mintha az lett volna a homlokukra írva: „Az én színházam az én bordélyházam”.

Ez a mondat Émile Zola Nana című regényéből származik, és azért hozom ide, mert amit a teljhatalmú párizsi színházigazgató mond kb. már 140 éve, az most lett aktuális Budapesten, Magyarországon. Marton Lászlóról, a Vígszínház korábbi igazgatójáról és főrendezőjéről Sárosdi Lilla állítja, hogy zaklatta, amikor fiatal rajongóként meg akarta ismerni a színházat. Azután többen vádolták szexuális zaklatással, hatalommal való visszaéléssel, orális szexre kényszerítéssel Martont. Kerényi Miklós Gáborról, az Operettszínház művészeti vezetőjéről Maros Ákos, a társulat egykori táncosa mondja, hogy vállfával verte, és ezt követően több történet is a színház vezetésének tudomására jutott.

Tehát több esetben előfordulhatott Magyarországon, hogy fiatal rajongókat és munkatársakat szexuális, szadista célokra használtak rendezők. Az esetek számát, valamint Marton és Kerényi bocsánatkérését tekintve ez a helyzet. A perek - ha lesznek - valószínűleg még több esetet hoznának felszínre és mélyebb szégyenbélyeget égetnének, ezért úgy tűnik, a rendezők nem fognak perelni. Perekkel vagy azok nélkül kell megtisztulniuk a színházaknak.

Az a színház, amiről a francia írt, elsősorban nem az igazgatójáról szólt, akit szexuális céljaira is használta a színészeit, hanem egy színészettel próbálkozó fiatal prostituáltról. Nana (a könyv szájbarágós) végén holtan fekszik, s mert sokakat tönkretett, az írói ítélet szerint fekély a társadalmon, amit megfertőzött, de ugyanilyen ocsmány a társadalomnak az a közege is, ahonnan magába szippantotta a mérget. A regényben a színház ilyen mérgező hely.

Az élet természetesen nem regény, nem mindegy, hogy ugyanaz a szituáció eldönt egy életet, vagy esztétikai minőségében fontos, de az nem baj (sőt hasznos), ha adódik köztük párhuzam. Zola regénybeli színháza kupleráj volt, mély tocsogós fekély, és ami újat 2017-ben megtudtunk a magyar színházról, látni rajta mély, büdös fekélyeket. Ezek az intézmények évtizedekre nyomon követhetően létjogosultságot adtak annak a romboló gyakorlatnak, amiben nagy biztonsággal terpeszkedhettek túl a saját jogaikon vezető beosztású emberek. Azt olvassuk, hogy több színészt és rajongót részesítettek ennek megfelelő elbánásban. Képzeljük el, hogy annak, aki tűrte a megaláztatást, az volt az egyik lehetséges „fizettsége”, hogy jövőt képzelhetett el magának, amiben majd befutott színész lesz, annak a nagy embernek köszönhetően, aki kihasználta, megalázta.

A 22-es csapdája, hogy az áldozatnak azért nehéz megszólalni, mert jogosan tarthat attól, hogy hazugnak, kurvának fogják nevezni, még akkor is, ha tudja, hogy a gyalázkodók többségüket tekintve nem teljesen normális emberek. Az áldozat ezzel szemben biztosan azt is mérlegeli, hogy a szavaival sokat segítene abban, hogy a társadalom tovább tanuljon és mihamarabb nagykorúvá váljon. Nemcsak a bűnösök vannak az áldozatok kezében, hanem mindannyian, és akkor sem lehet rossz szót szólni rájuk, ha többségük a hallgatást választja, de minden újabb megszólalót ünnepelni kell.

Working DeadHR Blog