Egy HR menedzser spirituális utazása

A humánerőforrás menedzserek egyik legnagyobb hibája, hogy képtelenek a vállalati rendszerek, számok világából kitekinteni, így aztán egy idő után könnyen azon kaphatják magukat, hogy az emberekre is, mint egyszerű adatokra tekintenek. Persze ebben a rohanó tempóban manapság kinek könnyű jobban odafigyelni a másikra? Eran Riklis legújabb filmje éppen azon a személyen keresztül példázza a világunkra most oly jellemző érdektelenséget, akinek a feladata az emberekre figyelni, a munkahelyet emberségessé tenni.

Átlagos munkanap kezdődik Jeruzsálem egyik legnagyobb pékségében, amikor kiderül, a vállalatot a helyi újság embertelenséggel vádolja, amiért észre sem vették, hogy egyik munkavállalójuk eltűnt és egy ideje már nem jár be dolgozni. A román vendégmunkásnő egy öngyilkos merénylet áldozata lett, és mivel senki nem kereste, azonosítani sem lehetett, csak a nála talált fizetési papírból derült ki, hogy a pékségnél volt alkalmazott. A szomorú eset miatt a média és az igazgató is a HR menedzsert kiáltja ki bűnbaknak, így rá vár, hogy az ügyet tisztázza.

Ezzel az alaptörténettel indul A HR manager, amely igen realistán ábrázolja a nagyvállalati munkaügyi állapotokat: az éjszakai műszakvezető a HR osztály tudta nélkül már egy hónapja elbocsátotta a szerencsétlenül járt román vendégmunkásnőt, aki semmilyen nyomot nem hagyott a HR vezető emlékezetében. Ő Julia Petrache, aki a vállalat és a személyügy számára csak az 535. számú takarító alkalmazott volt, aki mellesleg diplomával a zsebében mosta fel azt, "amihez más már hozzá sem nyúl". A személyzetis végtelen közönnyel fog a helyzet rendezéséhez: egyáltalán nem érdekli a műszakvezető vallomása a nőhöz fűződő szerelméről, de még a holttestet sem akarja azonosítani, mindössze annyi információt tud meg elhunyt dolgozójáról, amiről a nő jeruzsálemi lakása tanúskodik.

A humánusnak alig nevezhető menedzser valójában nem is igazán találja helyét jelenlegi pozíciójában, de társas kapcsolataiban sem áll a helyzet magaslatán, magánélete romokban hever, igyekszik rendbe hozni viszonyát elvált feleségével és jó apaként feltűnni kislánya szemében, aki már unja sorozatos fogadkozásait. Ebből az állóvízből azonban hamar kizökkenti a "vállalati PR", a pékség igazgatónője ugyanis kitalálja, hogy a HR-es kíséretében hazaszállíttatják az asszony holttestét szülőhazájába, Romániába, ezzel a cég jóvá teheti a történteket, egyúttal a menedzser megtépázott renoméja is helyreállhat.

A HR menedzser kedvetlenül, de kötelességtudatból nekivág az útnak, ám a megérkezéskor nem várt nehézségekbe torpan. A temetéshez ugyanis szükség van egy hozzátartozó aláírására, de kiderül, hogy az elhunyt Julia elvált a férjétől, fia pedig még kiskorú, így az egyetlen rokon, aki aláírhatja a papírokat, a nő idős édesanyja, aki egy távoli, ezer kilométerre lévő kis faluban él. A főhős vállalja a kalandot, vele tart az ügyet kirobbantó, hírhajhász, egyfolytában fotózó újságíró, az izraeli nagykövet tolmácsként közreműködő férje és Julia kamasz fia is. A HR-es nem is gondolja, hogy ez az utazás, amelynek során egy teljesen más kultúrába, világba, a zordon, havas Kelet-Európában élő emberek mindennapjaiba csöppen, megváltoztatja egész életét.

Bár a helyzet tragikumát a film alatt végig érezzük, amire a komor időjárást és tájat ábrázoló képek is rásegítenek, a koporsó groteszkba hajló Barkaszos szállítása, valamint a szereplők egy-egy jellemvonása időnként mégis mosolyt csal az arcunkra. Érdekes színfoltja a történetnek a levakarhatatlan újságíró figurája, aki a nemes célokért álszenteskedve síkra szálló média világát idézi.

A főszereplő Mark Ivanir tökéletesen formálja meg a mosolyogni képtelen, érzéketlen menedzsert, aki akkor tesz először tanúbizonyságot arról, hogy szíve még sincs kőből, amikor bár egy abszurd fordulatnak köszönhetően gyorsan lerendezhetné az ügyet, inkább törvényt sért és a gyászoló fiúért folytatja a "zarándoklatot". A lelke azonban csak akkor nyílik meg igazán, és akkor tör fel először belőle a valódi együttérzés, amikor a kocsiban a koporsót feltépni akaró kisfiú a vállára borulva zokog. Ez talán a film egyik legdrámaibb jelenete, a "lényeget" viszont már csak az idős édesanyával való találkozáskor, a faluban érti meg.

A műfaját tekintve road-movieként aposztrofálható tragikomédia nemcsak arra döbbent rá, hogy a forrongó arab világban milyen drámai események írhatják át az emberek hétköznapjait, ráébreszt arra is, hogy megéri elidőzni a pillanatnál, észrevenni a másik érzéseit, rezdüléseit, odafigyelni a legfontosabbra, vagyis egymásra. Ez az emberségről szóló izraeli történet mindannyiunk számára tanulságos, HR-eseknek pedig különösen ajánlott.

The Human Resources Manager
francia-izraeli-német filmdráma,
103 perc, 2010
Forgalmazza: Másképp Alapítvány