Nappali tagozatos egyetemisták teljes munkaidőben: kinek az érdeke?

Egyrészt a cég, ahol megtakarítanak egyébként befizetendő járulékokat, másrészt a dolgozó egyetemisták is, hiszen tanulmányaik mellett kisebb-nagyobb anyagi bevételre is szert tesznek a munkavégzéssel. A fiatal, teherbíró, könnyen cserélhető munkaerő-utánpótlás korlátlan. Mi ezzel mégis a gond?

A nappali tagozatos egyetemisták órarendje ugyan többé-kevésbé szabadon állítható össze, mégis sokszor vannak olyan kötelező órák, amelyek egy adott időpontban kerülnek megtartásra és nem lehet őket más alkalomra áthelyezni. Az előadások látogatása általában nem kötelező, de az ott leadott anyagból le kell vizsgázni, ami nem könnyű, ha valaki egy munkahelyen ül egész félévben az órák helyett. A gyakorlatokon kötelező a részvétel, ezeket vagy sikerül úgy csoportosítani, hogy lehetőleg egy napon legyen az összes, a többi nap pedig megmaradjon a munkának, vagy nem. Valószínűleg inkább nem.

Persze sok helyen meg lehet beszélni a dolgot a tanárral, felmentéssel egyénileg is be lehet számolni az anyagból, hol mi a szokás. Egy biztos, szinte kizárt, hogy napi nyolc óra munka mellett valaki 100 százalékos teljesítményt nyújtson az egyetemen, részt vegyen valamennyi foglalkozáson és még pihenni, kikapcsolódni is maradjon ideje, ami nélkül nem érdemes, de nem is lehet élni.

A munka melletti tanulásra ki van dolgozva egy módszer, amit úgy hívunk, hogy levelező tagozat. Ebben az esetben tömbösítve vannak az órák péntek délután és szombaton, így a hallgató részt tud venni rajtuk akkor is, ha hét közben teljes állásban dolgozik valahol. Igaz, ez sem kevés idő és energia-befektetést igényel, de mégis jobban megfelel a célnak, mivel a hétköznapokon munka után már nem kell egyetemi órákra menni, marad idő a kikapcsolódásra és az egyéni tanulásra. Kevésbé szerencsés megoldás az esti tagozat, ahol munkaidő után vannak a kötelező órák, így hét közben pihenésre egyáltalán nincs idő, viszont szabad marad a hétvége, ellentétben a levelező tagozattal.

Nappali tagozatos diák kell a cégeknek

Sajnos azonban a jelenlegi körülmények arra kényszerítik az egyetemistákat, hogy nappali tagozatos hallgatóként dolgozzanak, annak minden hátrányával együtt, mivel a legtöbb diákmunkát így hirdetik meg, esti és levelező tagozatosokkal szóba sem állnak a cégek. Mi következik ebből?

Az egyetemisták túlterhelődnek, állandóan fáradtak lesznek, és könnyen megbetegszenek, mivel pihenésre nem marad idejük. Ha mégis szakítanak rá időt, annak a munkahelyi feladataik, vagy legtöbb esetben a tanulmányaik látják kárát. Aki nem tud eleget tenni tanulmányi kötelezettségeinek, nem tudja elsajátítani a leendő szakmájához, hivatása gyakorlásához szükséges tudást, mert helyette máshol dolgozik, vajon milyen szakember lesz később? Hogyan fog helyt állni azon a pályán, amelyet választott magának?

Az is előfordul, hogy valakit nem igazán érdekel az a szak, amelyre felvették, inkább dolgozik helyette. Ilyenkor az a kérdés, hogy akkor mit keres az egyetemen? Tudom, a diákigazolványt és a kedvezményeket. Rengetegen ezért tanulnak olyan szakokon, amihez nincs semmiféle érzékük, viszont foglalják a helyet más hallgatók elől, akiknek ott lenne a helyük.

Nos, itt van a kutya elásva. Sokan nem azért járnak egyetemre, hogy felkészüljenek leendő hivatásukra, hanem azért, hogy olcsóbban elégíthessék ki egyéb szükségleteiket, illetve később mutogathassanak valamilyen papírt, ami mögött gyakorlati tudás csak igen kevés van.

Van megoldás?

A helyzetre több megoldás kínálkozik, lehetőleg egységes rendszerben. A legfontosabb, hogy törvényi úton be kellene tiltani, hogy nappali tagozatos egyetemistákat teljes munkaidőben foglalkoztassanak a cégek. Esetükben kizárólag rugalmas, illetve részmunkaidőben, esetleg távmunkával végezhető tevékenységekről lehetne szó, helyettük a levelező tagozatosok foglalkoztatását kellene előtérbe helyezni. Ugyanilyen fontos lenne az egyetemi ösztöndíjrendszer átalakítása olyan módon, hogy a tanulmányi ösztöndíjak mértéke lehetővé tegye, hogy a nappali tagozatos egyetemisták a tanulmányaikra koncentrálhassanak, ne kelljen egyetem mellett dolgozniuk, legföljebb szakmai gyakorlaton, felkészülve választott hivatásuk betöltésére, szervezett keretek közt.

Amíg ezek a változások nem történnek meg, egyet tehetnek a fiatalok: elsajátítják azokat a módszereket, amelyekkel jobban be tudják osztani a rendelkezésükre álló időt, rangsorolni tudják feladataikat és kiszórják közülük azokat, amelyek nem rájuk tartoznak. Ha ez nem sikerül, marad a feladatok halogatása, a túlvállalás, a fáradtság, később az ebből eredő kiégés, a betegségek, de ezeket szándékosan biztosan senki nem akarja magának.

Sármási Zoltán