Nyerhetünk is a válsággal - ha kihasználjuk a szélcsendet

Vojnits Bálint

Az elmúlt tíz év gazdasági fellendülésének szelében sok hajó bontott vitorlát, ki kisebbet, ki nagyobbat, a legkülönbözőbb kategóriákban. Voltak hajók, amelyek a nyílt tengerre merészkedtek, és igazán nagy halakra vadásztak. Voltak, akik fordulékonyabb, kisebb méretű hajókon lavíroztak a szélcsatornákban, és kisebb kockázatot vállalva, a partközeli vizeken vetettek hálót. Voltak olyanok is, akik mások figyelmetlenségét, vagy hozzá nem értését kihasználva - a versenyszabályokat kijátszva - motort kapcsoltak, és sikerrel jutottak ki a tenger közepére. A flottákat finanszírozó gazdasági érdekkörök egyre nagyobb és szélesebb halrajokról szóló jelentéseket kommunikálva újabb és újabb, egyre grandiózusabb beruházásokra ösztönözték a hajótulajdonosokat. Tehették, hiszen a flották méretével nőtt a halászott áru mennyisége is. A tenger gyümölcsöskosara kimeríthetetlennek tűnt, miközben a szél ereje sem látszott csendesedni.

A rendelkezésre álló, képzett legénység száma közben - a növekedéssel párhuzamosan - folyamatosan csökkent. Erre azonban ekkor még kevesen fordítottak figyelmet, hiszen a halrajokat vonzó melegáramlatok mosták a könnyebben hajózható partokat is. A legénység képzésére és a minőség folyamatos fenntartására már nem jutott idő és energia.
Ma elmúlni látszik az a szél, amely még a dokkoló hajók közelében lévő faunát is megmozgatta. A szélcsendben először megszűnnek a vizeket oxigénnel dúsító hullámok, majd lassan kihűl a felszínen húzódó, gazdag halrajokat vonzó melegáramlat is. A legénységgel túlterhelt vitorlások fehér lótuszvirágként pihennek egymás mellett az állóvízben. A hálókivetés már hiába való. Az értékes áruért mélyebb vizeken kell halászni. A feladat hirtelen megváltozott. Azon túl, hogy a felszín alá merüléshez teljesen más eszközökre - sok esetben más méretű és eltérő funkciójú hajókra - van szükség, a legénységnek tudásban és felkészültségben is más kihívásokkal kell szembenézni. A tenger közepén rekedt legénység azt is tudja, hogy nem elég a hajóraktárakat tele tömni, de ahhoz, hogy a romlandó áru értéke megmaradjon, azzal a partra is ki kell jutni.

A mancsaftok árgus szemekkel várják a kapitány döntését. Az idő egyre múlik. A feszültség a bizonytalanság érzésével együtt csökkent a motiváltság, és csappan meg a lojalitás. Ahhoz, hogy a kulcsemberek ne hagyják el hajót, és lépjenek át egy másikra, a kapitánynak nemcsak jó, de a többség számára szimpatikus döntéseket is kell hoznia. Bármit is dönt, cselekedni kell.
A rutinos és tapasztalt kapitány tudja, hogy a verseny szélcsendben dől el. Az menekülhet meg és végül nyerhet, aki először fogja ki a szelet. Az elkényeztetett és képzetlen legénység állóvízben nyilvánvaló túlsúlyt jelent, ami nem növeli az amúgy is túlméretezett hajók esélyeit. A feladat tehát átgondolni és kitalálni a megfelelő stratégiát. Lesz, aki csak súlyokat dobál ki, hogy elkerülje a végső katasztrófát, és a maradék munícióval túléljen, míg ismét élénkül a szél. Lesz, aki gondol arra is, ha eljön az idő, ki fogja partra juttatni a hajót. Lesz, aki inkább feláldozza a nagy súlyt nyomó, csillogó hajódíszeit a hiányzó kompetenciák megszerzésére. És lesz olyan is, aki csak vár, és nem csinál semmit.

Az állóvíz pozitív hozadéka az önvizsgálat és a felkészülés lehetősége. Amíg szél volt, nem akart senki megállni egy rövid időre sem, hogy átgondolja a stratégiáját, mert félt, hogy lemarad. Amikor ismét lehet haladni, az optimális méret és súly, a jó minőségű és kellően feszes vitorla, illetve a képzett és motivált legénység számít.

Aki arra használja a szélcsendet, hogy átvizsgálja hajóját, megerősítse a gyenge pontokat, és felkészítse, illetve motiválja a legénységet, az nem csak túlélhet, de nyerhet is.

A szerző Vojnits Bálint, a Human Value International tanácsadó cég nemzetközi stratégiáért felelős ügyvezető igazgatója
www.humanvalue.hu