A kiégés - 1. rész - Kinek a felelőssége megelőzni?

Január 28. nagy nap lesz a számomra, ugyanis véget érnek HR-es tanulmányaim, az államvizsga mellett pedig a szakdolgozatomat is meg kell védenem. Utóbbit a kiégés témakörében írtam, ezért, hogy összekössem a kellemeset a hasznossal, egy cikksorozattal fogok jönni ebben a témában, egyrészt, hogy minőségi tartalmat gyártsak, másrészt, hogy kellőképpen felkészülhessek az említett megpróbáltatásra. Ezt elég hivatalosra vettem, na de mégiscsak komoly dolgokról van szó.

Az első részben a kiégés azon részét fogom körbejárni, hogy vajon kinek a felelőssége lehet a megelőzés és milyen módon lehet azt megtenni?

Nem szeretnék itt most bárkit is azzal untatni, hogy bevezetésképpen bemutassam a kiégést, a tüneteket, kialakulást, stb. Mindenki hallott már róla, nagyjából mindenki tisztában van vele miből fakad, sőt, biztosan vannak olyanok is az olvasók között, akik már tapasztalták ezt a jelenséget.

Rögtön szeretnék belevágni a közepébe.

Kinek a felelőssége?

Prevenció

A kiégés egy bonyolult dolog, nem egyik napról a másikra fog kialakulni. A legjobb ellenszer – mint a legtöbb betegség esetén – a prevenció. Na most arra, hogy valójában kinek is a felelőssége nincsen egzakt válasz. Ha egy átlagos munkavállalót kérdezünk, valószínűleg a munkáltatót mondaná, illetve ugyanez működik fordítva is. Ha azonban kicsit mögé nézünk a dolgoknak, az igazságot valahol a kettő között találjuk.

Mit tehet a munkáltató?

A munkáltatónak egyértelműen felelőssége van abban, hogy felismerje, ha a munkavállalója a kiégés küszöbén áll, vagy akár konkrétan produkálja a tüneteket. A munkáltató alapvető feladata az, hogy megteremtse azokat a körülményeket, amelyben a munkavállaló megfelelően el tudja végezni a munkáját, nem éri sem fizikai, sem mentális károsodás. Természetesen nem várható el akár egy multinacionális cégtől, hogy egyénenként és személyiségtípusonként mindenkivel szemben különleges bánásmódot tanúsítson, azonban vannak olyan lépések, melyeket meg lehet tenni a kiégés elkerülésének érdekében.

Véleményem szerint kicsit túl kellene lépni a gyümölcsnapokon és a különböző mézes-mázas dolgokon. Valljuk be: Ha egy munkavállaló folyamatosan túlórázik, nem kap elegendő támogatást sem a főnökétől, sem a csapatától, akkor előbb-utóbb össze fog omlani és ez nem csak az egyén számára negatív, de a vállalat is elveszíthet egy jó munkaerőt… Ezen pedig nem fog segíteni 1 alma, meg 2 banán az étkezőben. (Leszögezném, hogy nem ezeket a kezdeményezéseket áll szándékomban lehúzni, de ha egy olyan komoly mentális betegségről beszélünk, mint a kiégés, akkor illik kicsit mélyebbre ásni.) Érdemes lehet megnézni, hogy mik jelentik a legnagyobb stresszforrást a munkavállalók számára, ezeken hogyan tudunk segíteni, meg tudjuk-e szüntetni azokat, vagy tudunk-e legalább enyhíteni rajtuk. Alakítsunk ki támogató rendszereket, vezessünk be olyan képzéseket, előadásokat, melyek a munkavállalók mentális egészségével foglalkoznak. Persze, fontos, hogy a szakmai továbbképzések meglegyenek és ott virítson a pipa R. Béláné neve mellett, hogy megkapta a foglalkozásához szükséges gyakorlati oktatást, azonban semmit nem érünk el ezzel, ha R. Béláné rövid időn belül kiég, mert fogalma sem volt róla, hogy mit tehetne ez ellen és hogyan ismerhetné fel, valamint a munkáltatónak sem volt fogalma arról, hogy R. Béláné valójában küszködik a munkahelyén.

Nem akarok bullet point-os felsorolásba kezdeni, ha beütjük a google-be, hogy milyen lehetőségeink vannak, számtalan megoldást találunk, valamint nyilván függ a szervezeti felépítéstől is, hogy mi a leghatékonyabb ezek közül. Ami viszont biztos, hogy a munkáltatóknak mindenképpen el kellene kezdeniük jobban odafigyelniük a munkavállalóik nem csak fizikai, de mentális egészségére is, hiszen habár ez általában nincs benne a munkaszerződésben, de véleményem szerint a megkötéstől kezdve a munkáltató igenis felelőssé válik a dolgozóiért ilyen szempontból is.

Mit tehet az egyén?

Ahogyan korábban említettem, a válasz a két véglet között van, az egyénnek legalább ugyanakkora felelőssége van a kiégés megelőzésében, mint a munkáltatónak. Véleményem szerint az alapvető probléma onnan kezdődik, hogy nem vagyunk tudatában saját magunknak. Nem foglalkozunk eleget a személyiségünkkel, a különböző helyzetekben adott reakcióinkkal, kevés az önreflexió, a legtöbben nem próbáljuk megismerni önmagunkat. A mentális egészségünk szempontjából azonban ez rendkívül fontos lenne, sőt, az egész életünk szempontjából fontos lenne, hiszen önmagunk ismerete az egyik legértékesebb tudás, ami a kezünkben lehet, amit az élet minden területén hasznosíthatunk. Enélkül könnyedén kerülhetünk olyan helyzetekbe, munkahelyre, közösségbe, amelyek számunkra mérgezőek lehetnek, vagy éppen mi lehetünk azok, akik ezt a mérgező környezetet kialakítjuk. Fontos lenne időben felismerni, ha a munkák nem okoz örömet, amennyiben így van, ez miért lehet, fontos lenne, hogy merjünk segítséget kérni barátoktól, kollégáktól (munkáltatói felelősség, jó csapat, stb.), a családtól, hogy mihez kezdjünk ebben a helyzetben. Merjünk szükség esetén szakemberhez fordulni. Amennyiben olyan sajnálatos helyzetben vagyunk, hogy egyik megoldás sem jöhet szóba, próbáljunk meg kutakodni, olvasni, művelődni a témában, keressünk fel csoportokat, ahol akár ingyen is szívesen segítenek. Próbáljuk meg felfedezni, hogy mik azok a dolgok, amelyek örömet okoznak a számunkra és igyekezzünk azokkal foglalkozni, akár munkaidőn kívül is, a végén még lehet, hogy kiderül, hogy egy teljesen másik foglalkozásban vagyunk jók és erőt kapunk ahhoz, hogy elinduljunk egy másik irányba. Rengeteg lehetőség adott arra, hogy megismerjük önmagunkat és a számunkra legmegfelelőbb megoldásokat.

Ahogyan a munkáltatói felelősségnél, itt sem akarom pontokba szedni, mit kellene tennie a munkavállalóknak ebben a helyzetben. Megtalálják azokat könyvekben, vagy az interneten. A legfontosabb, hogy mindenkinek ki kell tapasztalnia, hogy önmaga számára mi a legjobb és aszerint cselekedni, mert helyette nem biztos, hogy megteszik (lsd. munkáltató).

Ezzel a cikkel nem az volt a célom, hogy professzionális segítséget nyújtsak és megmondjam a tutit. Nem vagyok profi, sem pedig szakember, de láttam embereket kiégni, én is éreztem már magamon néhány tünetet és azt is láttam, hogy úgy általában a munkáltatók hogyan állnak a dolgozókhoz, a mentális egészségükhöz. Ennek alapján próbáltam összeszedni a véleményem, gondolataim, hátha tudok vele segíteni valakinek, vagy valakiknek.

Az az igazság, hogy kezdek rájönni, hogy nem véletlenül ebben a témában írtam a szakdolgozatomat. Vagy hogy miért írok blogot. Valahogy ettől a témától és az írástól olyan flow-ba kerülök, amilyen állapotot mindenkinek meg kellene tapasztalnia… és talán nem lenne ennyi a kiégett ember. Bízom benne, hogy egyre többen fognak kicsit törődni önmagukkal és a munkáltatók is kicsit többet törődnek majd az emberekkel.

Hamarosan érkezem a következő résszel, addig is, létrehoztam a blogomhoz kapcsolódó instagram és facebook oldalt, nem az a tervem, hogy nagyon influenza vagy mi legyek, hanem az, hogy ne a személyes oldalamat tegyem teli a különböző gondolataimmal.