A 12 lépcső

Ez a lépcső nem felfelé, hanem lefelé vezet. A szupervízió egyik legnehezebb témája. Sok-sok beszélgetés tükrében.

Vannak hivatások, amelyek behúznak. Az, hogy részese lehetsz, az, hogy valami fontosat és különlegeset tehetsz. Ez hosszú ideig húz magával, felemésztve sok-sok életenergiát. Amit valójában kezdetben nem is érzel. Hiszen visz előre a lelkesedés, az eredmények, a lendület, a családod, a barátaid bíztatása, elismerése, tisztelete és megbecsülése.

Aztán jön az egyik, majd másik olyan feladat, amely nagyobb törődést, bizonyítást, erőfeszítést kíván. Te még ebben is jó vagy, majd mindenképpen be akarod bizonyítani, hogy a következőben és a következőben és a következőben is kiválóan megállod a helyed.

Szinte észre sem veszed, hogy energiád jelentős része már arra irányul, ami számodra hozza a kihívásokat, az újabb és újabb impulzusokat. Az életed és a hivatásod eggyé fonódik. Ebben van egy különlegesség. Az elhivatottság érzése. 

Sokáig viszed ezt magaddal. Környezeted a sikereidről, élményeidről, lelkesedésedről hall, napról napra. Szinte észre sem veszed, hogy az ő hangjuk a beszélgetésekben csendesedik, halkul. Aztán csak egyik barátod, majd másik, majd harmadik is lassan valahol eltűnik. De sebaj, mert így több időd van arra, hogy újabb kihívásoknak felelj meg.

Lassan eltelik 4-5 év és kiválóság leszel a hivatásodban. Egyre többen fordulnak hozzád. Majd a 10. évben jutalmazzák munkád és ez mellett egyre nagyobb terheket vállalsz. Mert úgy érzed, hogy bizonyítanod kell még. Lehet, hogy olykor elfáradsz, de az intenzív és sportos élet visz magával. Új színeket, formákat, helyeket, embereket választasz magad köré, akik rajta vannak ezen az úton. Értenek és tudják merre tart az út. Legalábbis azt hiszed. A többiek pedig lassan lemaradnak. Mert akik nem tudják tartani a tempót, azok lassúak, lusták, meg amúgy sem viccesek, mert amúgy sem tudják megugrani az elvárt lécet. Nem illenek már hozzád.

Viccesek? Nem, inkább sajnálatra méltóak. Nekik nem megy, de Neked igen! Idegesít, hogy csak azt hallod, hogy adj egy kis időt, várjunk még, ez most így nem megy, figyeljünk másokra is. De ők nem értik a lényeget. Ezt most KELL megtenni. Később már nem lesz rá lehetőség. Mindenki csak papol, hogy lehetne kicsit finomabban, kicsit megértőbben, kicsit együttérzőbben. De még csak nem is tudod befogadni, hiszen a sikerekhez erő, dinamizmus és verseny kell. Mintha a világ ketté szakadna. Mindenki, aki számít ebben a dinamikus világban, azt vonzod, mint a mágnes, a többiek pedig gyengék. És valójában Te nem akarsz a gyengék közé tartozni.

Így húzol még egyet a gyeplőn, még egyet feljebb lépsz. Elbírod. Hogy ne bírnád el?! Hiszen látod, hogy akik fontosak, büszkék rád, akik pedig nem, azok ellened vannak. Sokan vannak melletted, akik mosolyognak és még többen, akik csak a fényedben léteznek. Tudod, ha valami nem sikerül, akkor elveszik a fény, az elismerés, a sok-sok „barát”. Így egyre kevésbé beszélsz magadról és egyre jobban kerülöd a hibákat, a hibázás lehetőségét. Kiborít, ha valaki hibázik melletted – sem magadnak, sem másnak nem hagyod. A viselkedésedben, a kommunikációdban egyre nagyobb a kontrolláltság, a harag és a düh – mert már nincs más fegyvered a fegyelemre. Ebben a harcban pedig fegyelem, tisztelet és erő kell. Lassan már minden harctérré alakul.

Az életed egyre pörgősebb. Még korábban kelsz, még később fekszel, kitolod és eltávolítod azokat a dolgokat, amelyek zavarnak. Egy a cél, egy a fókusz – már nem hallatszik a negatív zaj. Már nem lehet megmondani Neked, ha valami zavar. A hatalmad az emberekben félelmet kelt. Akik pedig szerettek, csendben drukkolnak, hogy lásd mivé váltál. Olykor még próbálkoznak, de minden mozdulatuk bántó, idegesítő – és az a vágyad, hogy szűnjenek meg létezni körülötted.

Aztán tényleg megszűnnek. Azok, akik valaha igazán számítottak, már nem támaszaid. Mert bennük csak azt látod, hogy korábban milyen voltál. De Te már nem akarsz olyan lenni és nem akarsz közéjük tartozni. Légüres térben vagy. Vonz az új, de nincsenek gyökereid és  támaszod.

A teljesítményed ingadozik, de ezt nem lehet megmutatni. Ezért keresed azokat a lehetőségeket, eszközöket, szereket, varázslatokat és hitet, amelyek segítenek a napot túlélni. Mutatod, hogy mennyire jó az úton, hiszen már TE is másoknak mutatod az irányt, akik még nem tudják, de lelkesednek érte - és belül már a túlélésért küzdesz. Ez egy olyan spirál, amelyen nincs kapaszkodó. Már nem vagy befolyással az útra. És már azok sincsenek melletted, akik megállíthatnának.

Veszítesz a fényedből és már sem kapcsolataid, sem hatalmad, sem tudásod nem véd meg attól, hogy bukjál. Mindazokra, akikre azt hitted számíthatsz, azok ellened fordulnak. Hiszen ők is vágynak a jóra, az elismerésre és amíg Te ott vagy, ők nem léphetnek a helyedbe. Szégyelled, ahogy viselkedtél azokkal, akiknek valaha fontos voltál - így habár gondolsz rá, de mégsem keresed őket. Ők pedig már a közeledbe sem mernek menni.

Minden, ami valaha fontos volt már a múlté. A kirándulások, a beszélgetések, a nevetések, családi programok. Tudomásul veszed, hogy ez jutott. És csak mész tovább, mert már nincs kontroll, aki visszajelezhetne. Elhúzódtál a világtól és a világ is elhúzódott tőled.

Már semmi nincs abból, ami valaha a Tiéd volt. A világ is lassan ellened fordul. Aztán valahol valami megreped és lassan darabjaira hullik.

Csak azt tudtad hajtogatni, hogy „Nekem igazam van”. És a nagy igazságban az egyetlen, ami fontos volt ezen az úton, elveszíted. A hivatásod. Ami képes volt még megtartani emberi mivoltodat. Mert már csak ez maradt. 

És innen már nem fogsz rá emlékezni….

/////

A hivatás egy különleges életforma. Adni valakinek , tenni valakiért, segíteni valamiben, ami több, mint ami önmagunkban lehetünk. Olyan feladat, amely egy életre összefonódhat a mindennapjainkkal. Ugyanakkor a hivatás alapját mindig az emberi érték adja. Hogy a hivatásban megmaradhasson az érték, újra és újra elő kell hívni és kapcsolódni hozzá - gondolkodásban, kapcsolatainkban, működésünkben, érzéseinkben, cselekedeteinkben. Erre a kapcsolatra emlékeztet újra és újra a hivatásszemélyiség fejlesztése, a szupervízió. És milyen szép, hogy maga a szupervízió is az idők folyamán tartalmában, eszközeiben és formájában egy különleges hivatássá vált.

#szupervízió