Lábjegyzet - hogyan tölti egy álláskereső a napjait világjárvány idején?
HR területen dolgozva sokat beszélgettem aktív álláskeresőkkel. A legtöbbet arról, hogy ne csak munkák böngészésével, és pályázatok elküldésével töltsék a napjukat. Mert érezhetik úgy, hogy ez a legfontosabb, ráadásul sürgős feladatuk, de nagyon fontos, hogy közben odafigyeljenek a mentális egészségükre is. És ez nem fog úgy sikerülni, ha folyamatosan olyasmin pörögnek, ami fölött nincs kontrolljuk.
Abszolút érthető, hogy ha az egyéni toleranciaküszöbünket elérte a munka nélkül töltött napok száma, nem is tudunk már másra gondolni. De éppen ezért próbálok meggyőzni mindenkit, hogy nagyon szigorúan korlátozza az álláskereséssel töltött időt. A napi 2-3 óra, két részre bontva, bőven elegendő. A többi időben pedig tegyen meg mindent azért, hogy - jól érezze magát a bőrében.
TLDR: kell találni valamit, vagy valamiket, ami csak tőlünk függ. Olyan feladatot, amit el kell végezni, határidőre. Ami felett van kontrollunk - mert az álláskeresés felett nincs. És ezt a tehetetlenség érzést így tudjuk - én így tudom - közömbösíteni.
---
Szerencsés vagyok, mert korábban csak egy rövid ideig, három hónapig voltam álláskereső. Akkor az volt a célom, hogy a HR területen szerzett marketing tapasztalatomat kiegészítsem - az eredeti végzettségemnek megfelelő - pénzügyi tapasztalattal. A közvetítő csóválta a fejét, nem sok esély van erre, ugye tudom? Mégis továbbküldte az anyagomat egy multinak, ahová hamarosan interjúra hívtak. Néhány nappal később a közvetítő felhívott, hogy elutasítsa a pályázatomat, "de hát, erre számítottunk, ugye?" megjegyzéssel. Nem vagyok büszke rá, hogy erre nem tudtam udvariasan válaszolni - viszont az azóta eltelt időben rengeteget dolgoztam a kommunikációmon.
Vállalkozás először...
Akkor merült fel bennem először, hogy vállalkozást indítok - ha a munkaerőpiac számára nem előny, hanem kifejezetten hátrány a sokféle érdeklődésem, akkor nekem magamnak kell megteremtenem a munkahelyemet. Emlékszem, egy hónappal később, éppen az üzleti tervemet rendezgettem, amikor hívtak a multiból, hogy elnézést kérjenek a kissé elhúzódó kiválasztásért, és hogy megkérdezzék, érdekel-e még az állás, mikor tudnék második interjúra menni? Soha nem derült ki, mi történt valójában - mindenesetre egy hónappal később elkezdtem dolgozni a HR területen szerzett marketing tapasztalatommal egy multi pénzügyi osztályán.
A fentiek tükrében talán érhető, hogy amikor tavaly tavasszal újra állásokat kezdtem böngészni, nagyon optimista voltam. Egyáltalán nem gondoltam, hogy a világjárvány miatt nehezebb helyzetben lennék, mint legutóbb. A cégek hirdettek, én pályáztam, és közben azért nem mondtam le teljesen a vállalkozásomról sem. Ha beesett egy-egy megbízás, boldogan teljesítettem; ezek csak apróbb munkák voltak, de nagyon hálás vagyok ezeknek az ügyfeleimnek (is), sokat számított, hogy volt mit csinálnom.
És számomra ez volt a kulcs. Mert elérkezett az az idő, amikor már bőven elfogytak a tartalékaim, még nagyon nem találtam új állást, és nem voltak fix ügyfeleim sem. Úgy éreztem, az egész az én hibám, hogy minden döntésem rossz volt, és hogy annyira értéktelen vagyok, hogy még elutasító levelet sem küldenek a cégek.
Én és az ötleteim...
Ebben az időben már forgattam a fejemben egy ötletet, egy tudományos-szórakoztató közösségi programról. Aki ismer, tudja, hogy a kedvenc témám a fenntarthatóság, és különösen foglalkoztat a társadalmi fenntarthatóság kérdése. Így aztán sokat gondolkodom pl. azon, hogy milyen kompetenciákat kellene fejleszteni egy közösségben ahhoz, hogy a lehető legjobb minőségben tudjanak együtt élni a tagjai. Amikor tehát éppen nem azzal hergeltem magam, hogy nagyobb pancser vagyok, mint valaha is gondoltam volna magamról, mindenféle mutációin gondolkodtam ennek a programnak. Hogyan lehetne működtetni a járványkorlátozások idején, és hogyan akkor, ha biztonságosan lehet csoportosulni? Hogyan lehetne bevonni a közösség minél több tagját? Hogyan lehetne bevonni a közösségen kívüli érdeklődőket?
Meséltem erről egy barátomnak, aki azt mondta, csináljam meg.
Ennyi.
Hiszen csináltam már valami ilyesmit, kicsiben, még főiskolásként. (Tényleg.)
Viszont akkor volt egy csapat körülöttem - vetettem ellen. Keress meg egy civil szervezetet - jött a válasz.
Megkerestem.
Érdekelte őket az ötlet.
És innentől kezdve heteken át volt feladatom. Folyamatosan egyeztettünk a célokról, lehetőségekről, program mutációkról. Amikor megegyeztünk abban, hogy mi lesz a konkrét "termék", készítettem egy marketing és kommunikációs tervet hozzá.
Aztán, még mielőtt átadtam volna, kaptam egy egysoros e-mailt, hogy mégsem érdekli őket a dolog. Több hónapnyi (ingyen) munkámat utasították végül el, bármiféle magyarázat nélkül.
Visszavenni az irányítást
Sokféle tanulsága van a történetnek. Ami számomra fontos volt, hogy attól a pillanattól kezdve tudatosan valósítottam meg egy-egy kisebb ötletemet. Újra rajzolni kezdtem a képregényemet, ami azt jelenti, hogy minden héten egy új történettel kell előállnom, és a vasárnapi megjelenésig el is kell készítenem. És belevágtam egy havi design hírlevél szerkesztésébe is - amit ugyanúgy, minden hónap adott napjáig el kell készítenem.
Mert várják. És ez fontos. Van egy maréknyi ember, aki számít a munkámra. Addig is, amíg meg találom az álommelót és/vagy álomügyfeleket, azt a feladatot, amivel értéket tudok teremteni, és aminek a segítségével újra felépíthetem az egzisztenciámat.
És hogy mi lett a közösségi projekttel? Nem mondtam le róla. De kell hozzá egy csapat. És ezt még keresem.