Egy ismerősöm szenved a munkahelyén, beszélnél vele?

Álláskeresési tanácsadóként hogyan lehet segíteni annak, aki még nem döntötte el, hogy állást keres?

Segítőként rendszeres félelmem, hogy mennyire leszek hatékony abban, hogy kisegítsek embereket az állásaik és álláskereséseik körüli nehézségeikből. Ráadásul nem coachként, hanem tanácsadóként, azaz olyan tanácsot kell adnom, amit el/meg tud fogadni. Az a célom, hogy azzal menjen el tőlem, hogy tudja, miket kell megtennie egy neki jó állásért: akcióterv, konkrét lépések. Mit kell átgondolni, megfogalmazni, leírni a CV-ben, Linkedin-profilon, mire kell magának határidőket szabni, hogyan kell kitalálni, hol húzza meg a határait, amivel nem kerül rosszabb helyzetbe? Ezért adott nekem bizalmat, ezért jött hozzám, ezt várja, de hozott anyagból dolgozom... És azért tudtunk beszélni, mert ő úgy döntött, hogy erről akar beszélgetni, ilyen szemlélettel.

Segítesz az ismerősömnek?

Amikor valaki az ismerőse, barátja, családtagja számára kér segítséget, pont olyan készségesen állok hozzá, mintha magának kérné a támogatást.

Hogyne, add meg neki a számomat, hivatkozzon rád, hívjon fel, beszélgetek vele ingyen kicsit. Ez itt a jobangelségből az angel.  Csak vele, az ő problémájával foglalkozunk, kötetlenül csevegünk, nincs tét (oké, én tudom: dehogynincs…) Ha felhív, azzal kezdem, hogy a hivatkozott közös ismerőst meg sem említhetjük a beszélgetés során, mert számomra visszaélésnek tűnne a helyzettel, és ennek árnyéka sem vetülhet rám.

De 95%-a sosem hív azoknak, akik nevében segítséget kértek tőlem… Mert ő nem akarja, tehát a segíteni akaró ismerős/családtag/barát hiába is akarja helyette. Az igazi segítséget saját magának kell keresnie. Aki eldöntötte, hogy változtatni akar, de nem biztos benne, hogyan kell, az segítséget kér aktívan, és készen áll arra, hogy elfogadja.

Mivel tudom, hogy többségében nem fognak majd hívni, marad az, hogy a jóindulatú, aggódó indirekt segítségkérőket is „kiképezem” egy kicsit. Pár infót, gondolatot adok neki is arról a problémáról, amit ő lát az ismerősében. Hátha ez is segít, ha visszaviszi az ismerősének.

Ha mégis felhív

Ha mások unszolására érkezik hozzám, és még nem áll készen arra, amit megoldásként együtt azonosítunk, akkor sem reménytelen a helyzet. Neki minden megoldási javaslatra lesz egy valóban létező problémája, amit annyira részletesen ismer, hogy hosszan is tud róla mesélni. A problémáról. Mert azt tényleg jól ismeri, mert régóta együtt él vele. Rosszabb esetben szakmailag nézi saját magát: képzett menedzsmenttudományokban, vagy szakértő, akinek az a munkája, hogy problémákat azonosítson, elemezzen, megoldjon céges nézőpontból. Fura módon egy magasrangú vezető vagy egy HR szakterületű állásban vergődő pl. halmozottan hátrányos helyzetű ilyenkor: kitűnően azonosítják a problémáikat az állásukkal kapcsolatban, és pontosan tudják, hogy a céget, körülményeket mennyire nehéz olyanná tenni, hogy jól legyenek benne: megint céges nézőpontból. És mivel tudják, hogy nem tudják megváltoztatni… én meg felszólítom: legyél már egy kicsit önző végre! (Jellemző, hogy nem a minden hájjal megkent szerencselovagok szenvednek rossz állásokban, hanem a jólelkű tündérkék/tündérfiak…)

Ha nem áll készen a megoldási lépések megtételére, arra kell koncentrálnom, hogy ne a problémába vetett hitét, hanem a pozitív változás iránti reményét erősítsem. De ő még nem remél. Arra kell figyelnem, hogy valahogy mégis elfogadja, hogy ha rosszul van, változtatni kell. Egyéniségétől, lehetőségeitől függően hirtelen nagyot változtatni, vagy sok kis lépésben haladni. Mesélek neki pozitív példákat. Nem áltatom: Elmondom, hogy nem az ő hibája, amiben van, de döntési felelőssége neki is van. Nem adok teret az önáltaltásra: ne mentegesse azt, aki rosszul bánik vele (a céget se!), ha nincs jól, akkor nincs jó helyen, ez tény. Ne higgye, hogy varázsütésre válik minden nagyszerűvé körülötte. Majd ha véget ér a nagy projekt, kisebb lesz a stressz/majd ha lezárjuk a negyedévet/majd ha megköttetik az a bizonyos szerződés/majd ha kinevezik a megbízott főnit véglegesen/akkor majd biztosan jobbak lesznek a körülmények/rendesebb lesz a főnökember… Mindig lesz egy újabb majd ha… Újra: legyél végre önző! Ki a fontos?

Ha már döntésközelben van, és elindulna állást keresni, pár kérdéssel felmérem, miben is kell neki a segítség. Nem biztos, hogy abban, amiben hiszi: „írjunk önéletrajzot” – mondja ő. Oké, milyen állásban lennél jól, milyet szeretnél találni azzal CV-vel, amit most írjunk? – kérdem én. Hátööö… Akkor visszalépünk ide: miben lenne jól, mi a célja, és hol látja magát 5 év múlva? (tudom, ez fujj, de nem is így kérdezem, hanem sokkal pragmatikusabban, ahogy hozzá passzol). Akkor is tudok mit tenni, ha csak annyival jön – engedve az unszolásnak, de nem meggyőződéssel – hogy, „nem tudom, de ez így nem jó”. Akkor csevegünk erről – erre is van egy jó kis kérdés-szettem. Előbb-utóbb meglátjuk, hol tart abban, hogy nincs jól a munkájával és/vagy nem hatékony az álláskeresése. Remélhetőleg eljutunk addig, hogy lehetne megoldást találni, ha szeretné, és ebben elkezd hinni – több nem is kell elsőre.

Hogyan jusson el a segítségkérésig az, akinek szüksége lenne rá?

Itt szinte könnyebb megválaszolni, hogyan ne: a panaszfórumok, álláskereső csoportok kommentszekciói csak arra jók, hogy azt lássa: máshol sem jobb, esetleg arra a téves következtetésre jut, hogy csak ne nyavalyogjon, mert másnak sokkal rosszabb. Esetleg arra jut, hogy az álláskeresők nagyrésze megkeseredett, cinikus ember, akik közé nem akar tartozni. Itt nem működik a „közös sors összeköt”. Kollégáinak sem érdemes panaszkodnia, főleg, ha ők a probléma részei. Azt biztosan tudható, hogy a megoldásnak nem részei. Gyakorlatilag egyedül marad minden álláskereső/állásában vergődő.

Hogyan igen? Érdemes lehet olvasgatni arról, hogy milyen a jó munkahely, főleg büszke vezetőkkel készült interjúkat szaklapokban. Sikerről fognak beszámolni, méltatni fogják a csapatukat, lám, így is lehet. Nézegetni önéletrajzmintákat, eljátszani magában állásinterjús szituációkat. Látnia valahogy más, boldog embereket a szakterületéről. Szakmai csoportok, konferenciák, volt egyetemi évfolyamtársakkal találkozó, bármi… Valaha látta a szépséget abban a szakterületben, amit visz, hol látta? Mi nyűgözte le, miért ezt választotta, miért tanult róla olyan sokat? Lassan hagynia kell, hogy beszivárogjon a gondolat a fejébe: lehet még boldog a munkájával, tehát állást fog váltani! Már a preferenciák, a hogyanok is körvonalazódnak, de még visszahúzza a félelem: az álláskeresés egy bizonytalan terep, nehéz, macerás, tele van kudarccal. Tényleg.

De a végén kijön az eredmény, és közben sem lesz rosszabb helyzetben, mint most van, a rossz állásban vergődve. Ha még mindehhez társul egy kiégéses tünetegyüttes is, még inkább empátiával kell közeledni. Ahogy egy vaknak sem mondhatjuk, hogy tudsz te látni, csak akarni kell, egy kiégettel sem bánhatunk úgy, hogy „szedd össze magad”, meg „ne nyavalyogj, változtass”. Nem szabad a fejéhez vágni, hogy „ha nem akarsz változtatni, akkor még nem fáj eléggé” – pedig milyen remek kis áldozathibáztatás, miközben már annyira fáj, hogy mozdulni sem mer/tud. Így viszont segítséget sem fog kérni, mert az is mozdulás - ilyenkor mégiscsak jól jön az unszolás - helyett a biztatás - a hozzátartozóktól, barátoktól.

Ha a probléma helyett a megoldási lehetőségeket – mások jó példáit – ismeri meg, azokkal foglalkozik, lassan majd a saját megoldásai is körvonalazódni kezdenek. Mit kellene tennem? Hová kéne eljutnom? De jaj, nem tudom a hogyanokat – majd lesz, aki tudja, mentor, coach, tanácsadó… Mostmár készen áll a segítség elfogadására.

# # #

Tetszett a poszt? Lájkold, oszd meg!

Egyetértesz? Vitatkoznál? Hozzáfűznél valamit? Várom szeretettel a kommented!

Ha neked is személyes segítségre van szükséged az álláskeresésedben, pályaorientációban, karrierváltásodban, válogass tematikus szolgáltatásaimból, vagy nézd meg hogyan tudok segíteni egy vezetői portfólióval eligazodni az álláskeresés útvesztőiben! További információkért látogasd meg Facebook-oldalam, vagy kövesd a #jobangel -t a Linkedinen!

# # #