Kaland
Ötvenhárom éves vagyok és pályakezdő tanár.
Kíváncsiságból kezdtem tanítani.
Főleg azért, mert szerettem volna az ezredfordulósok észjárását, habitusát közelről megtapasztalni és megérteni. Egy egyetemen tanítok magyar és külföldi diákokat, többféle kurzust: vezetéstudományokat, üzleti etikát és szervezeti magatartást, kommunikációs tárgyakat.
Mivel kalandvágyból tanítok, leginkább az érdekel, milyen módon tudok hatással lenni a diákjaimra és meddig mehetek el a határok feszegetésében.
A legelső órám előtt eléggé izgultam. Annyira, hogy még a repülőgépbe is villám csapott, ami hazahozott volna Barcelonából. Így az első órám egyből a második lett.
Egy csapatépítő-jégtörő tréning-gyakorlattal készültem - ismerkedésnek is, meg azért is, mert így én figyelhettem meg őket, és nem fordítva. Fél órán belül a folyosón sorakoztak a kellékként bevitt sálaimmal bekötött szemmel, és próbáltak sorba rendeződni a feladatnak megfelelően. Ők addigra már tudták egymás nevét, én meg tudtam, kik az okoskák, kik a hangadók és kik a szabotőrök. Azóta minden kurzust így kezdek, főleg akkor, ha sok helyről érkezett Erasmus-hallgatók vannak a csoportban.
Aztán egyre bátrabb lettem, és gyakran viszek be olyan facilitációs eszközöket, mint az OPERA. Az üzleti tréningek céljára összeállított gyakorlatok szinte mindegyike adaptálható tanulási környezetre is. Kollaborációban készítünk online kérdőíveket, Lego Serious Play készlettel építünk, bőröndszámra viszem a képeslapokat a kollázskészítéshez és igyekszem minél több, helyben kitölthető online tesztet, szavazást is készíteni, hogy azért a telefont is elő lehessen venni néha.
Mert az első félév tapasztalatai alapján - és némi rutinnal a hátam mögött - már szigorkodni is mertem. Beláttam, hogy hasztalanul próbálok versenyezni a telefonok képernyőjén megjeleníthető izgalmakkal.
Sose tudok olyan érdekes lenni, mint egy influencer, vagy az aktuális hookup.
Ezért bevezettem a repülőgép-üzemmód szabályt (hiszen csodás utazásra indulunk, és a bekapcsolt készülék nemcsak a használójának navigációs berendezését zavarja). Volt ugyan egy kis grimaszolás, de megszokták.
Felbátorodtam. Ebben a félévben már a no device szabály lépett életbe, mert rájöttem, hogy a kis huncutok a padon lévő notebook képernyőjén sem az előadásom jegyzetét olvasgatják olyan elmélyülten. Csodák csodája, valahonnan kerültek tollak és füzetek. Megfosztva a görgetéstől, annyira unatkozni kezdtek, hogy néha már jegyzetelnek is...
A legizgalmasabb feladatnak azonban egyre inkább az tűnik, hogy megtanítsam a diákjaimat történetet mesélni. Ezt ugyan soha senki sem kérte tőlem, mégis egyre inkább ezt tekintem igazi missziómnak. A magyar közoktatásból kikerülő diákok ugyanis feltűnően nehezen fejezik ki magukat, és ez nem csak a tananyagra vonatkozik, hanem saját gondolataikra, ötleteikre is.
Mint már arról írtam itt korábban, az ezredfordulósoknak gyakran zűrzavaros az önértékelésük, és mivel a követni gondolt mintáik (a tömegkultúra ikonjai és a közösségi médiában felkínált tökéletes életek) túlságosan távol állnak a valóságtól, gyakran érzik magukat jelentéktelennek. A minap egy Pecha Kucha stílusú előadásban beszéltem arról: miért annyira fontos, hogy ebből kibillentsük őket és
megmutassuk nekik, hogy mindenkinek ott van saját a történetében valami igazán különleges.
Szerencsére egy olyan intézményben tanítok, ahol bátorítják az innovatív megoldásokat és a szokatlan ötleteket.
Most már főleg az hajt, hogy -például vendégoktatóként - minél hamarabb, minél többféle kulturális közegben kipróbálhassak minél több mindent. Mert bár pályakezdő tanár vagyok, mégiscsak ötvenhárom éves...
Tetszett? Vitatkozna? Írjon nekem!
Kérdezni lehet a tudatlanok bátorságával vagy a bölcsek nyugalmával is. Az idő múlásával törekszem az utóbbi felé. Konzultáns és coach vagyok, egyetemi oktató. És kutató, minden értelemben. Gyerekeket és felnőtteket nevelek: magamon gyakoroltam.
