Mindenféle dolgozói elégedettségi felmérésből, 360 fokos visszajelzésből kitűnik, hogy spórolunk a pozitív visszajelzésekkel, dicsérő szavakkal, annak ellenére, hogy az emberek nagyobb részénél jelentős motivációs erejük van, és nem is kerülnek semmibe. Természetesnek vesszük, ha a kolléga jól elvégzi feladatát. A mai bejegyzés azonban a kritikai visszajelzésekről fog szólni.

A napokban tartottam felső vezetők számára képzést, ahol az egyik résztvevő beszámolt tapasztalatairól, miszerint azt az utóbbi időben azt a terjedő tendenciát is megfigyelte, hogy a vezetők a kritikai visszajelzés kellemetlen feladatát sem vállalják fel. A probléma akkor csúcsosodik ki, amikor a nem megfelelő teljesítmény vagy hozzáállás miatt felmondásra kerül sor. A munkatárs nem is feltétlenül az indokokat vitatja, hanem azt nehezményezi, hogy eddig miért nem tájékoztatták mindezekről. Természetesen nem csak ebben az éles helyzetben jelent gondot a vezető elkerülő viselkedése: a fejlődésnek is gátja, ha nincs megfelelő, kiegyensúlyozott és reális visszajelzés.

Megértem az érintett vezetők nehézségét. Az épp dackorszakba lépett kisfiunkkal küzdünk az elfogadhatatlan vagy veszélyes viselkedésekkel kapcsolatban. Igen szívesen áll fel az etetőszék tetejére étkezés közben, mely ülve stabil és biztonságos, állva azonban tökéletesen kivitelezett fejes ugrás vagy hanyatt esés lehetőségét rejti a parkettára, rosszabb esetben valamely bútordarab egyik élére. Ha a rengeteg kedves és udvarias kérés ellenére továbbra sem hajlandó leülni, figyelmeztetem, hogy ki fogom venni a székből. Persze megmakacsolja magát, én következetes vagyok, ő pedig a következő 30 percet üvöltéssel tölti. Egy meghitt hétvégi családi reggelinél bizony felmerül bennem, hogy így akarjuk-e megint nyitni a napot, félórás bömböléssel. Esetleg kívánjuk-e az összes étkezést így tölteni. Mégis, a tapasztalatom a nagyobbik gyermekkel megerősíti, hogy egyes kérdésekben muszáj nagy levegőt venni, vállalni a helyzet érzelmi terhelését minden érintett számára, mert előbb-utóbb így válik gyermekünk összességében kezelhetővé, ettől tudunk programokra elígérkezni, majd oda is érni. Számos ellenpéldát látok, ahol kevesebb a szigor és következetesség, melynek eredménye, hogy a farok csóválja a kutyát: a gyerek pillanatnyi hangulata határozza meg az egész család tevékenységét.

Nagyjából annyi kedve lehet a vezetőnek a kritikai észrevételek közlésére - már ha nem egy kifejezetten negatív ember, aki mindennel elégedetlen - mint amennyi nekem az újabb front megnyitására. Vezetői és szülői felelősségünk azonban kötelez. Nem válogathatjuk ki státuszunk előnyös velejáróit, miközben a kellemetlenebbek, de legalább annyira szükségesek felett elegánsan elsiklunk. A fagylalt előbb-utóbb visszanyal.