A vezetők is azért nem bírnak nagyot gondolni, amiért a többiek?
Csermely Péter biokémikus, hálózatkutató a Semmelweis Egyetem Orvosi Vegytani, Molekuláris Biológiai és Pathobiokémiai Intézetének egyetemi tanára érdekes kérdést feszeget a blogján, kellően provokatívan: Miért nem tudunk nagyot
Csermely Péter biokémikus, hálózatkutató a Semmelweis Egyetem Orvosi Vegytani, Molekuláris Biológiai és Pathobiokémiai Intézetének egyetemi tanára érdekes kérdést feszeget a blogján, kellően provokatívan: Miért nem tudunk nagyot gondolni? Mármint mi, itt Magyarországon. Először a Mindentudás Egyetemén hallottam néhány évvel ezelőtt a tanár urat előadni a hálózatokról. Ő keltette fel érdeklődésemet a hálózatkutatás iránt, és azóta figyelek oda bármire, amiben kifejti a véleményét és a szemem/fülem elé kerül.
Visszatérve a nagyot gondolni nem tudásra, a szerző három okot sejt a háttérben:
1. „Nem beszélünk nyelveket, nincs világlátottságunk, nem szedtünk össze kellő tapasztalatot arról, hogy mások hogyan élnek, hogyan gondolják, mások számára milyen értékek a fontosak.” Azaz a „befogadóképesség hiánya”.
2. „az empátiahiány, a szempontrendszer-váltás képességének a hiánya”
3. „Hiányzik belőlünk az az alázat, amely a saját kicsike kis dolgainkat egy teljesen más perspektívában a helyére teszi.”
Aztán még egy fontos gondolattal egészíti ki mondanivalóját: „Ahhoz, hogy nagyot gondoljunk, el kell tudnunk azt is ismerni, hogy amit eddig gondoltunk, az bizony kicsi volt. Aki ebben nem az addigi élete megtagadását, hanem az eljövendő élete kitáguló köreit látja, az tényleg képessé vált a kiteljesedésre, és belépett azon a kapun, amely az igazán nagy teljesítményekhez elvezet.”
Zárójelben megjegyzem, hogy bennem speciel működik az alázat – szomorúan törődök bele a képességkülönbségbe, miszerint egyesek az efféle saját gondolatokat tudják blogjukon megosztani, míg én inkább csak arra vagyok képes, hogy ezeket magamon átszűrve közreadjam…
Első gondolatom az volt, hogy valóban, a tanulás és a kreativitás egyaránt magas fokú nyitottságot feltételez, ami befogadóképességet, a szempontrendszer-váltás rugalmasságát és a szakmai alázatot is magában foglalja.
Ahogy Csermely Péter sorait olvastam, természetesen rögtön azon kezdtem morfondírozni, hogy vajon a honi vezetők mennyire erősek ezeken a területeken, és vajon jobbak-e, mint a nagy átlag. Az általam személyesen ismert és nagyra becsült vezetők bizony átmennek ezen a teszten (is). A kevésbé nagyra becsültek viszont elbuknak. A vezetői szereppel ugyanis sokan azt asszociálják, hogy mindig a vezetőnek kell, hogy igaza legyen, az a jó, ahogy ő gondolja, és különben is, a magabiztos emberek alkalmasak vezetőnek. „Mi ezt itt így szoktuk csinálni.” „Ez a módszer nálunk nem működne, mi mások vagyunk.” – tesznek tanúbizonyságot nyitottságukról.
Tapasztalataim szerint viszont ezek a „magabiztos” vezetők csak addig erősek, kompetensek és kemények, amíg (nagyon) hazai pályán fociznak. Mihelyst kirúgja valaki alóluk a széket, megváltozik a viszonyítási rendszer (megváltozik a felettes személye, eladják a vállalatot, kikerülnek a szervezetből, vagy bármi hasonló alapvető változás történik), rögtön igen apróra zsugorodnak. És továbbra sem tudnak nagyot gondolni.