Dehogy tévhit: kreativitásfejlesztés saját bőrömön tapasztalva
Az elmúlt hónapokban három cikk is született a Tudatos Vezetés blogon az agyféltekék témájában. Az egyik szerint a jobb agyféltekéseké a jövő, a másik szerint mítosz, hogy az emberek vagy jobb, vagy bal agyféltekések lennének, a
Az elmúlt hónapokban három cikk is született a Tudatos Vezetés blogon az agyféltekék témájában. Az egyik szerint a jobb agyféltekéseké a jövő, a másik szerint mítosz, hogy az emberek vagy jobb, vagy bal agyféltekések lennének, a harmadik szerint nem is kettő, hanem négyféle gondolkodási preferenciánk lehet, attól függően, hogy melyik negyedünk a leginkább domináns. Terence Hines idegkutató egyenesen azt állítja, hogy az egyik félteke erősítése nem eredményez kreativitás-fejlesztést.
Ilyen káosszal a fejemben indultam el a négynapos jobb agyféltekés rajztanfolyamra, hogy saját élményre tegyek szert a témában. Jó kis heterogén, 20 fős csoportba cseppentem, 15 évestől az ötvenesekig, diákoktól a kozmetikuson és a tanárokon át az üzleti életben tevékenykedő pénzügyesekig és vezetőkig. A többség, magam is beleértve, egy dologban feltétlenül osztozott: totál tehetségtelen volt a rajzolásban. Erről tanúbizonyságot tettek a tanfolyam elején készített kontroll rajzaink.
A folyamat elején megtudtuk, hogy a rajzoláshoz – a közhiedelemmel ellentétben – nem szükségeltetik kézügyesség. Ha képesek vagyunk leírni a nevünket, akkor rendelkezünk a kellő finommotoros képességekkel. Az megy, ha rondán is – gondoltam. A kutya a látásmódban van elásva. Megtudtuk, hogy a rajzolás részkészségekből áll, és ezeket fogjuk csiszolni. Ilyen készségek a szélek (kontúrok) érzékelése, a terek érzékelése, a viszonyok érzékelése, a fények és árnyékok észlelése, és a teljesség észlelése. Ahogy ezek fejlődnek, rajzunkon is drámai módon meg fog látszani.
Az első másfél nap igen gyötrelmes volt. Ez egyeseken látszott is, a többiek csak a végén vallották be. Először is az volt a cél, hogy addig untassuk a bal agyféltekénket, hogy elmenjen a kedve a belső beszédtől, az értelem keresésétől és a szimbólumokban való gondolkodástól. Például egy arckontúrt és annak tükörképét 15-ször le kellett rajzolni. Ezután Picasso Igor Stravinsky portréját kellett lemásolnunk. Fejjel lefelé. Aztán a kezünket kellett annyiszor, hogy már nem is tudtam megszámolni. De ez mind semmi volt ahhoz képest, hogy „levegőt” rajzoltunk tárgyak (szék + Rodin Gondolkodója) körül, majd órákig satíroztuk a levegőt alkoholos filccel, A4 méretben. Ha esetleg még ez se volt valakinek elég a totális zsibbadáshoz, kb. 3x4cm-es lyukon keresztül nézve rajzoltuk meg a levegőt borostyánlevelek körül, majd egy A3-as lap 90%-át satíroztuk be feketével, ahova nem jutott borostyánlevél. Itt a bal agyfélteke végleg bedobta a törülközőt.
Aztán megtanultuk a szükséges rajztechnikákat: az eszközök használatát, a módosított kontúrt, az árnyékolást, és a fények radírozását. Immáron képesek voltunk arra, hogy szimbólumok (pont-pont-vesszőcske) helyett azt rajzoljuk le, amit látunk. Tanultunk szemet, orrot, szájat, fület rajzolni. Én ezen a ponton még mindig nem láttam az arcokon a fényeket és árnyékokat. Viszont egész jó szemet, orrot, szájat rajzoltam oly módon, hogy nem akartam ilyeneket létrehozni, csak vonalakat másolni és tereket satírozni. Aztán hazamentem, és láss csodát, a gyerekek arca helyett egy rakás kontúrt, fényt és árnyékot véltem felfedezni.
Másnap belecsaptunk a portrérajzolásba. Mindenki eldöntheti saját maga, érdemes volt-e piszkálni azt a bizonyos jobb agyféltekét. Utolsó nap pedig elkészült a nagy mű, az önarckép. Végképp nem gondoltam volna, hogy képes lennék ilyen rajzok készítésére. Még az önarcképpel is elégedett voltam, bár egyik barátom szerint olyan, mintha elfogyasztottam volna 2 szál kolbászt, 1 oldal szalonnát, és 1 liter zsírt. Mielőtt elbíztam volna magam, megkérdeztem családomat az eredményről. Szilvia szerint nagyon jó a rajz, csak én nem ilyen vagyok. Lilla lányom (3) pedig úgy nyilatkozott, hogy „Hasonlít, de nem annyira Apás. Más bácsis.” Végül Vince fiamtól (1) kaptam a legkorrektebb értékelést: „Ööööööö”.
Egy biztos, azóta másképp látom a világot. Észreveszem az alakzatokat, a formákat, a fényeket, az árnyékokat. Amikor új, ismeretlen, vagy nehéz feladat adódik, egyből eszembe jut, milyen volt nekifogni egy portrénak. Majd a nehéz feladatnak először megrajzolom a külső kontúrját, aztán a belsőket, ha kell, kiradírozom és újrarajzolom. Aztán megfigyelem a képet, és elkezdem árnyalni. Ami világosabb, ott beleradírozok. Azt gondolom, lesz még számos más hasonló metafora, amire rábukkanok a jövőben. Végtére is, ez lehet az általános kreativitás-fejlesztő mellékhatás, ha meglátok olyan dolgokat és kapcsolódási lehetőségeket, melyeket korábban nem láttam.
Kiváló oktatónk volt, Szepes Liliána személyében. Itt lehet megnézni, hogy fejlődnek az emberek a 4 nap alatt (kivétel nélkül, mindenki jelentősen előrelépett, akárhonnan is indult).
