Sőt, sokan egyfelé se tudnak figyelni

Ha 100 embert megkérdeznénk arról, hogy miként értékelné saját odafigyelési vagy hallgatási képességét, gyanítom, hogy mind a száz meglehetősen pozitív minősítést adna magának. Feltételezem, hogy abból indulnának ki, hogy van

Ha 100 embert megkérdeznénk arról, hogy miként értékelné saját odafigyelési vagy hallgatási képességét, gyanítom, hogy mind a száz meglehetősen pozitív minősítést adna magának. Feltételezem, hogy abból indulnának ki, hogy van két darab fülük, ami önmagában garanciája a magas színvonalnak.

A figyelemnek, vagy az annak tűnő tevékenységeknek viszont (legalább) öt szintje van. Az első szinten vitathatatlanul egy légtérben tartózkodunk a beszélővel, de alig várjuk, hogy befejezze, de legalábbis levegőt vegyen, hogy elérkezzen a mi időnk, és mondhassunk valamit, ami a szívünket nyomja. Példa erre, amikor partnerünk ecseteli munkahelyi problémáit, mire válaszul megkérdezzük tőle, hogy jól sikerült-e az ebédre felszolgált szalontüdő maceszgombóccal. Tehát egyszerűen ignoráljuk a beszélőt.

A második szinten válaszképpen magunkról beszélünk, saját tapasztalatainkról vagy történeteinkről számolunk be. Vagyis úgy felelünk a beszélő munkával kapcsolatos gondjaira, hogy higgye el, mi is rengeteg problémával szembesültünk a cégünknél, vagy a szomszédasszonynak is a napokban mondott fel az átkozott főnöke. Szóval csak úgy teszünk, mintha figyelnénk.

A harmadik szint még mindig nehezen nevezhető igazi figyelemnek. Többnyire leküzdhetetlen vágyat érzünk aziránt, hogy a beszélő első pár mondata után kéretlen tanácsokkal szolgáljunk, a teljes kép egy apró szeletének ismeretében. Eddigi esetünknél maradva javasoljuk, hogy ha nem tetszik az állása, legjobb, ha menten felmond, de azt az álláspontot is képviselhetjük, hogy örüljön a jó sorsának, hogy nem munkanélküli, az élet nem fenékig tejfel, és máshol sincs kolbászból a kerítés. Vagy valami hasonló közhelyet elpuffogtatunk, igencsak szelektív figyelmünk inputja alapján.

Az eddigiekkel van nagyrészt átfedésben Stephen Covey fő művében a „négy önéletrajzi válasz”: minősítés, puhatolózás magunkból kiindulva, tanácsadás és értelmezés.

Odafigyelésről igazán csak az e feletti, negyedik szinten beszélhetünk. Több információt kérünk, hagyjuk beszélni a másikat. Segítjük testbeszédünkkel, nyugtázással, kifejtésre biztató kérdésekkel. Azaz valóban meg kívánjuk érteni beszélgetőpartnerünket.

Az ötödik szint az értő figyelemé, az empatikus hallgatásé. Aki erre képes, az nem csak a beszélő mondanivalójának tartalmát érti meg pontosan – ami már egyébként önmagában sem kis teljesítmény – hanem képes olvasni a sorok között, és következtetni tud a beszélő érzéseire, szándékaira. Persze nem von le messzemenő következtetéseket, hanem hipotézisét igyekszik a másik féllel visszaigazoltatni, valahogy így: „Láthatóan felbőszít, hogy a brigádvezetőd vadonatúj hódszőr kalapodat rendszeresen hamutálnak használja.”

Bár nyílván az utóbbi kettőt kellene megcéloznunk, vigyázni kell, hogy ne essünk át a ló túloldalára. A kérdezés címén történő vallatás és az empatikus hallgatás helyetti pszichologizálás se viszi előre a beszélgetést: „Minden bizonnyal prenatális korban elszenvedett traumáid ütköznek ki abban, hogy nem akarod megvenni ezt a piros pöttyös ágyneműhuzatot.”

Természetesen nem mondja senki, hogy a tanácsadásnak, vagy a releváns személyes példáknak, analógiáknak és történeteknek nincs helye a kommunikációban. A baj azzal van, ha a másik mondandójára való tényleges odafigyelést helyettesítjük velük.