Nem. Vagyis kevesen. Platón óta a nyugati világ abban a hitben él, hogy az ember racionálisan döntő lény. Sőt, a közelmúlt közgazdaságtana mint Homo Economicus  gondol az emberre. Az érzéseket, érzelmeket pedig illik kontroll alatt tartani. A helyzet azonban e témában se fekete-fehér. Az fMRI és az agykutatás az utóbbi évtizedekben sokat segít a helyzet pontosabb megértésében.

Megkímélem az olvasót a dopamin neuronok és az orbitofrontális kéreg világától, a háttér-információkat bárki elolvashatja Lehrer: How we dicide (2009) c. könyvében, ahol a szerző kiváló érzékkel főzi össze az idegtudomány, a pszichológiai kísérletek és a való életből vett példák hozzávalóit.

Érzéseink, érzelmeink lényegesen nagyobb szerepet játszanak jó döntéseinkben, mint azt hinnénk. A focista nem végez alapos elemzést, mielőtt felméri, kinek és hogyan érdemes passzolnia, hogy helyzetbe kerüljön. Megismerési képességeink sokat segítenek abban, hogy gyorsan tudjunk döntéseket hozni, amikor az szükséges. Az "autopilot"-ra az élet temérdek területén rá tudjuk bízni magunkat, ahol a ráció túl lassú volna.

Mielőtt piedesztálra emelnénk az érzéseket és megérzéseket, mint hetedik érzék, bizony arra is alkalmasak, hogy szépen félrevezessenek bennünket. Tudjuk mi, hogy egészségesen kellene táplálkozni és meg kéne szabadulni pár kilótól, mégis jobb döntésnek érezzük pillanatnyilag, ha bedobjuk még azt a három szelet süteményt ebéd után. Hogy a részvények és devizák adásvétel kapcsolatos csordaszellemről ne is beszéljünk.

És hogy a kígyó a saját farkába harapjon, a túl sok gondolkodás is lehet bénító, vezethet lefagyáshoz, teljesítménycsökkenéshez. Világhírű operaénekes és profi golfozó példáján ismerhetjük meg, milyen gondot okoz, ha az "autopilot" helyett a tudatos gondolkodás veszi át  az irányítást az ária közepén vagy a végső győzelem lehetősége előtti percekben. Ezt nem volt nehéz elképzelnem. Gyerekkori tenisztudásom szerettem volna felnőttként feleleveníteni pár éve. Amíg hagytam magam csak úgy játszani, addig élvezhető volt a játék, aztán ahogy az edző javaslatára elkezdtem kikupálni az ütéseket, totálisan szétesett az egész. A Gallway-féle belső teniszjátszmában (Inner Game of Tennis) totális vereséget szenvedtem, majd egy-két évi kínlódás után feladtam az egészet. Sajnos ez utóbbi könyvet évekkel később olvastam csak, immáron coaching szakkönyvként.

Döntéshozatalunk, és az abban való fejlődés igazi kihívása tehát, hogy milyen helyzetben melyik képességünkre érdemes támaszkodni. Hol segít a logikus gondolkodás és elemzés és hol gátol bennünket? Mikor támaszkodjunk dopamin neuronjainkra és társaikra és mikor visznek minket tévútra?

Köszönöm Dr. Pusztai kollégának a könyvajánlást!