Van-e értelme a testbeszédet elemezgetni?

Pár hete kezembe akadt Allan Pease Testbeszéd című könyve édesanyám könyvespolcán, az 1981-es kiadás. Valahogy sose akaródzott megvenni a boltban, pedig sokszor átsiklott felette a szemem. Mindig is az volt az érzésem, hogy nem tudnám

Pár hete kezembe akadt Allan Pease Testbeszéd című könyve édesanyám könyvespolcán, az 1981-es kiadás. Valahogy sose akaródzott megvenni a boltban, pedig sokszor átsiklott felette a szemem. Mindig is az volt az érzésem, hogy nem tudnám és nem is igen lenne kedvem izoláltan tanulmányozni ezt az egy csatornáját a kommunikációnak. Az összképből többnyire le szoktam tudni venni, hogy valaki érdeklődik vagy éppen unatkozik, lassítanom vagy gyorsítanom kellene, rohanna tovább vagy még cseverészne, őszinte vagy sumákol. Nem tudatos analízis visz el a következtetésig, hanem egyszerűen lecsapódik bennem a helyzet értékelése. De csak 160 oldal a könyv, tele képpel, nem nagy időbefektetés, így rászántam magam, hogy elolvasom.

Megtudhatjuk belőle például, hogy hazudozás esetén jellemző a száj eltakarása vagy az orr érintése, a széttárt tenyér az őszinteség gesztusa, az összedörzsölt tenyér pozitív elvárásokat takarhat, az állsimogatás akkor dívik, amikor elhatározásra jutunk. Kezünk-lábunk keresztezése védőkorlátot képez, elutasítást jelenthet. A kezeink átkulcsolása a fejünk mögött magabiztosságot mutat, domináns magatartást tükröz. Stb.

Azóta kicsit jobban figyelem az embereket ebben a tekintetben. Azt tapasztalom, hogy a munka során nem olyan gyakoriak ezek a teátrális gesztusok. Annak meg elég sok oka lehet, hogy valaki keresztbe teszi a karját, pl. úgy kényelmes. Magamon is észreveszem, aztán megkérdezem magamtól, hogy elutasítok-e bármit, és többnyire nem. Egyébként is sokszor asztal mögött ülünk a megbeszéléseken, ami lecsökkenti a testbeszéd lehetőségét. Számomra tehát a non-verbális kommunikáció tudatos figyelése nem bizonyul hasznosnak. Tudat alatt viszont jellemzően veszem az adást.

Ami viccesebb volt a könyvben, az a területi és birtoklási gesztusok. Ahogy megjelöljük személyes tárgyainkkal azokat a tereket, amiket magunknak lefoglalunk, akár állandóan, akár ideiglenesen. Ehhez kapcsolódó megfigyelés, hogy mindenféle csoporthelyzetben, tréningen és megbeszélésen az emberek szeretnek ugyanoda ülni napról napra, hétről hétre. Valamiféle biztonságot ad nekik, hogy az az ő helyük. A legbosszantóbb számomra, amikor emberek a közterületeket képzelik a magukénak, például azzal, hogy jogot formálnak rá, hogy mindig az ablakuk elé parkoljanak az úttesten. De most már értem, milyen mélyen gyökereznek ezek a preferenciák.

Kíváncsi lennék, hogy van-e olyan olvasó, aki hasznosnak találja mindennapjaiban mások testbeszédének tudatos olvasását? Pontosabban hasznosabbnak, mint én. Szívesen tanulnék tőle, gondolom más is.