A piramismerénylet

Legjobb tudomásom szerint Abraham Maslow sohasem rajzolt egyetlen könyvében vagy cikkében sem szükségleti piramist. Sőt, magam sem találkoztam egyik írásában sem ilyennel. Így hát bizton állíthatom, hogy ezt a merényletet mások k

Legjobb tudomásom szerint Abraham Maslow sohasem rajzolt egyetlen könyvében vagy cikkében sem szükségleti piramist. Sőt, magam sem találkoztam egyik írásában sem ilyennel. Így hát bizton állíthatom, hogy ezt a merényletet mások követték el ellenünk.

Merényletnek nevezem, mert a Maslow-féle szükségletek piramisszerű ábrázolása drasztikusan félrevezet bennünket abban, ahogyan a motivációról vélekedünk.

De miért is megtévesztő ez a megjelenítés? Nos, nem azért, mert a szükségleteket nem egymás mellé, hanem rangsorszerűen egymás fölé pakolja. Hiszen Maslow maga teremti meg közöttük a hierarchiát, amikor az első szintre a fiziológia szükségletek (pl. levegő, étel, ital, alvás, szex), a másodikra a biztonság iránti szükségletet (pl. lakhatás, közbiztonság, munkalehetőség), a harmadik szintre a szeretet igényét (pl. család, párkapcsolat, a munkatársakkal való viszony), a negyedikre a tisztelet iránti szükségletet (pl. a teljesítmény elismerése, önbecsülés), végül pedig az ötödik szintre az önmegvalósítás igényét helyezi.

Az az elképzelés is elfogadható, miszerint, ahogyan a piramis lépcsőjén lépkedünk felfelé, úgy haladunk Maslow szükségleteinek a kielégítésében is egyre magasabbra. Mert, ha már eleget ettünk és ittunk (és persze szexeltünk), ha van fedél a fejünk fölött, ha szerető család vesz körül bennünket, ha jól tudunk együtt dolgozni a munkatársainkkal, ha a vezetőink megbecsülik a teljesítményünket, akkor ezek miatt már nem kell aggódnunk, és akkor minden időnket és energiánkat az önmegvalósításnak szentelhetjük.

De mit sugall mindezeken túl a piramis? Az én olvasatomban a csúcsfelé keskenyedő forma azt üzeni, hogy amíg a piramis alján igen sokan elférünk, addig felfelé haladva egyre kevesebbeknek jut hely. Azaz, amíg a fiziológiai szükségleteinket szinte mindahányan kielégíthetjük, addig a tiszteletben vagy az önmegvalósításban csak a töredékünk részesülhet. Pontosan úgy, ahogyan a szervezetekben is. A munkatársaink többsége az alsó szinteket népesíti be, míg a legfelső emeletek kiváltságait csupán csekély számú menedzser élvezi.

Maslow azonban sosem állította, hogy a szükséglethierarchia legtetején pompázó önmegvalósítás kevesebb ember számára lenne elérhető, mint az evés, az ivás, az alvás vagy a szeretet. Éppen ellenkezőleg, ő mindannyit eleve alapszükségletnek nevezi.

Persze azt sem állította, hogy ha körbenézett akár csak az ismerősei között, akkor azt látta volna, hogy a legtöbbjük az önmegvalósítással foglalatoskodik. Hiszen a hétköznapokban saját magunk is azzal szembesülünk, hogy korántsem éljük át mindannyian az önmegvalósítás eufóriáját. Ezért, ha a valóságot akarjuk megjeleníteni, akkor a szükségletek piramisa hűen tükrözi vissza a képet.

Miért veszem magamnak mégis a bátorságot, hogy az ábrázolásnak ezt a formáját merényletnek tituláljam? Azért, mert nagyon is elhisszük azt, amit látunk. Elhisszük, hogy nem férhetünk be valamennyien a piramis tetejébe. Sőt, elhisszük azt is, hogy meg sem érdemeljük. Ezért történik, hogy már az első kudarcokat elszenvedve elfogadjuk a szüleinktől, a tanárainktól, a vezetőinktől, hogy nem vagyunk alkalmasak arra, hogy megvalósítsuk ifjonti hévvel szőtt terveinket, és jobb lesz, ha ebbe mihamarabb beletörődünk. Hát nem veri ki a szemünket az összeszűkülő piramis?

De mi lenne, ha földig rombolnánk ezt a gigászi építményt, és úgy tekintenénk Maslow önmegvalósítására, mint a mindannyiunk számára felkínált lehetőségre? Szülőként, tanárként és vezetőként mit lenne érdemes akkor tennünk?

Ha hinni tudunk ebben a lehetőségben, akkor az egyetlen felelősségünk az, hogy a kapukat szélesre tárjuk. Hogy minden erőnkkel és tudásunkkal azon legyünk, hogy a gyermekeink, a tanítványaink és a beosztottaink ráleljenek az önmegvalósításuk ösvényére. Ezért bármilyen, elsőre hallásra őrültségnek tűnő ötlet is fészkeli be magát a fejükbe (feltéve, hogy nem saját magukat vagy bennünket pusztítana el), legyünk a cinkosaik és segítsük őket, hogy kipróbálhassák benne a képességeiket. Végül pedig ahelyett, hogy jó szokásunkhoz híven értelmetlen szabályok és korlátok közé szorítanánk őket, szülőként, tanítóként és vezetőként magunk is menjünk velük együtt azon az ösvényen, mert általunk megsokszorozhatják az erejüket ahhoz, hogy felkapaszkodjanak Maslow legmagasabb szükségletszintjeire.

drai