A tagadás kultúrája

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy jókedvemben ugrándozva fogadom a kritikákat. A megsebző szavak, melyek rosszabb esetben személyemet, jobb esetben tevékenységemet illetik, kétféleképpen hatnak rám.

Ha a kritika megfogalmazója alaptalanul ítélkezik, s így mondandóját nem tartom magamra nézve érvényesnek, akkor eleinte bosszankodom ugyan miatta, de később már csak élcelődöm rajta. Ha azonban a megmérettetésben jócskán akad megfontolni való, akkor a kezdeti hidegzuhanyból felocsúdva egyfolytában azon pörög az agyam, hogy miként tudnám orvosolni a kisiklásaimat.

A tagadás kultúrájában azonban másként reagálunk a kritikára. Az ilyen kultúrájú közösségben egyszerűen nem vagyunk hajlandóak a hibáinkat elfogadni. Ha pedig valaki mégis fel akarja nyitni a szemünket a tökéletlenségünkre, akkor gondolkodás nélkül a rajtunk kívül állókra hárítjuk a felelősséget.

Minden közösség kultúráját annak vezetői alakítják. És bár kényelmes a főnököknek magukat abban a hitben ringatni, hogy ezt előregyártott víziókkal, missziókkal és egyéb hangzatos szólamokkal teszik, mindez csak ámítás. Ugyanis a kultúra, ha akarjuk, ha nem, minden egyes szavunk, és főként minden egyes cselekedetünk által formálódik. Amikor a főnöknek elpanaszoljuk, hogy az általunk előállított információk félrevezetőek, hogy egyikünk nem tud a másikunk hanyagsága miatt rendesen dolgozni, vagy, hogy a problémáinkat szívfájdalom nélkül hagyjuk a padlóra hullani, és a főnök válasza az, hogy a mi csapatunkat csak a többi csapat alkalmatlansága gátolja a tökéletességben, nos, akkor éppen a tagadás kultúráját nevelgeti.

A tagadás jól táplált kultúrája idővel megszüli a közöny kultúráját. Merthogy, miután sokadszorra is nekifutunk a hiányosságaink felemlegetésének, és a főnök csak hárít és megsértődik, lassan megértjük, hogy nincs értelme azon törni magunkat, hogy miként tudnánk a feladatainkat teljes odaadással és egymás keze alá dolgozva végezni. Hiszen, amikor a főnök és a követői eltolják maguktól a kudarcaink felelősségét, akkor mindannyiunk előtt elvágják az utat a fejlődéshez. A tagadók ugyanis vakok. A közönybe süllyedt látók pedig némák. Hallgatásba kényszerítik őket azok, akik szerint a részletekbe menő kérdések feltevése és a nem kielégítő válaszok visszautasítása feleslegesen lassítják az általuk előrehaladásnak nevezett össze-vissza kapkodást.

Mi, akik úgy véljük, hogy igenis léteznek a kritikákban megfontolásra és cselekvésre serkentő gondolatok, ösztönösen kényelmetlenül érezzük magunkat a tagadás kultúrájában. Ott, ahol a főnök meggyőződése szerint mindig másoknak kellene magukat megjavítaniuk, esélyünk sincs arra, hogy nagyot alkossunk. De mi értelme is lenne erre vágynunk? Hiszen vakon és némán még a középszerűségben is nehéz megkapaszkodnunk. A legvalószínűbb az, hogy elbukunk. És ha mégsem, akkor az többnyire csak azért lehetséges, mert ellenfél nélkül focizunk.

Hiú ábránd azt képzelnünk, hogy a tagadók valamiféle átképzése megszüntetheti a tagadás kultúráját. Hisz a tagadás a védőburka azoknak, akik a kritikától való szorongásukat színlelt felsőbbrendűséggel álcázzák. Azonban, ha a tagadás kultúrája valamiképpen mégis szertefoszlik, úgy vele együtt a közöny kultúrája is elenyészik.

És akkor elérkezik a mi időnk. A miénk, akik némaságra ítélve saját magunkat kritizáljuk, és amennyire tőlünk telik, megkíséreljük a kisiklásainkat egyenesbe hozni. A miénk, akik, ha érezzük is a felénk irányuló ellenszenvet, akkor is részletekbe menően kérdezünk, és megpróbálunk használható válaszokhoz jutni. A miénk, akik a hallgatás kényszeréből kiszabadulva végre ráléphetünk arra az útra, amelyen, ha akarunk, akkor képesek leszünk közösen nagyot alkotni. Már amennyiben nyomós okunk lesz arra, hogy átmenetileg a tagadás kultúrájához idomuljunk, és nem fogunk annak megsemmisülése előtt csapot-papot otthagyni.

drai

Photo by Kyle Glenn on Unsplash