Adatok végtelenjében

Olvasom a munkavállalói elköteleződés felmérés kérdéseit. Várom, hogy legalább az egyiken meglepődjek, de húsz éve szinte mindegyik szóról-szóra ugyanaz. Mindössze annyi a változás, hogy míg két évtizede papírra vagy Excel táblába írogattam a ketteseket és a hármasokat, most, ha megunom a Candy Crusht, akkor a mobilomon is nyomogathatom a számokat.

Ennek a kérdőívnek a legnagyobb nyomorúsága azonban nem az unalmassága, hanem az, hogy már a kezdetekkor sem volt igaz. Néha elmélázom azon, vajon hogyan terjedhetett el az a nézet, miszerint, ha elolvasom az interneten a vállalat stratégiáját, és képes vagyok felfogni, ami oda van írva, akkor hú, de elkötelezett dolgozója leszek majd a vállalatomnak. De ez nem csak rám érvényes. Hiszen itt vannak a fiatalok, akiket ugyan miért is izgatnának a cég hosszú távú célkitűzései, ha eleve azt feltételezzük róluk, hogy két évenként munkahelyet váltanak.

A méricskéléssel, és alapvetően az ítélkezéssel kapcsolatos ellenérzéseim miatt úgy döntöttem, hogy többé nem töltök ki felméréseket. A probléma ezzel csupán az, hogy bár a kérdőívek jellemzően névtelenek és persze önkéntesek is, mivel rákérdeznek a koromra, és a munkatársaim legalább egy x-szel fiatalabbak nálam, aki akarja, az könnyen kitalálhatja, hogy vajon ki nem teljesítette „önként vállalt” kötelezettségét.

De ha már ilyen udvariatlanul firtatják, hogy hány éves is vagyok, miért nem tesznek fel más kérdéseket az ötveneseknek, mint a húszasoknak? Vajon, akik a méricskélést összerakják, tényleg azt gondolják, hogy ötvenévesen is ugyanaz tart bennünket a szervezetben, mint húszévesen? Ami engem illet, közel három évtizednyi munkatapasztalattal a zsigereimben már egyáltalán nem oszt és nem szoroz, hogy megkapom-e a szükséges információt a karrierem menedzseléséhez, vagy, hogy a felsővezetés nyíltan kommunikál-e velem. Ráadásul, a hátam közepére sem kívánom, hogy a főnököm rendszeresen zaklasson a teljesítményem visszajelzésével.

Ám ha őszinte akarok lenni, leginkább úgy vélem, hogy ennek az egész felmérősdinek az ég egy világon semmi értelme nincsen. Mert, ugyan mivel lesznek a humánosok és a főnökök okosabbak, ha megtudják, hogy a munka, mint sikerélmény minősítése ötös skálán átlagban háromegésznegyvenhat? Honnan is sejthetnék, hogy vajon ez az érték azért született, mert a gépek olyannyira szétdarabolták a feladatainkat, hogy már az irodában is úgy érezzük, mintha egy szalag mellett ülnénk, ahol egyikünk előállít agy adatot, majd a hálózaton elküldi egy másiknak, az hozzáad vagy elvesz belőle, és ő is tovább küldi, és így tovább, és így tovább, miközben egyikünk sem látja a teljes képet, és ezért nem is értjük, hogy mi végre dolgozunk mi azon a munkahelyen? De ha látnánk és értenénk is, ugyan mivel lenne bármelyikünk is boldogabb?

Vagy inkább arra gondoljunk, hogy elégedetlenségünk forrása az, miszerint már alig beszélünk egymással úgy, hogy a másik szemébe nézünk, mivel üzeneteinket a gépek közvetítik, kiiktatva tekintetünk kétségbeesését vagy csillogását, arcunk mimikáját és a mozdulatainkat?

Visszakanyarodva önmagamhoz, ha a főnököm kérdőre vonna, ugyan miért nem válaszoltam meg a kérdéseket, azt felelném neki, hogy ha már szakmailag megtagadtam a szervezeti felmérősdit, akkor még az ő kedvéért sem kívánok ennek a meggyőződésemnek hátat fordítani. De ha szeretné, akkor szívesen elmondom neki, hogy miként élem meg, ahogyan főnökösködik.

Ám valójában még ezt sem tenném. Mert, amint azt már említettem, nem vagyok híve az ítélkezésnek. Inkább azt javasolnám, hagyjuk a csudába a minősítgetéseket, dolgozzunk csak együtt, és amikor valamelyikünk majd úgy érzi, hogy meg kell dicsérnie, vagy meg kell rónia a másikat, akkor megtesszük. És ezt nem fogjuk egy rendszerben rögzíteni azért, hogy a teljesítményértékelési szembesítéskor egymás orra alá dörgöljük, hanem megbeszéljük, és tovább lépünk.

Összességében véve, akárhogyan is legyen, nem gondolom, hogy a felmérősdi gyógyírt nyújtana a szervezeti fájdalmainkra. De azt igen is gondolom, hogy a humánosok lehetnek azok, akik nem hagyják, hogy emberi mivoltunk végleg elvesszen a méricskélések adatvégtelenjében, és akik mindent megtesznek azért, hogy a munkahelyeken, már amennyire ez lehetséges, békében és boldogságban éljünk egymással mi és a technológia.

drai

Photo by Leif Christoph Gottwald on Unsplash