Főnökök álma
Létezik egy mondás, mely szerint vezető az, akinek vannak követői. Ám számtalan ismerősöm olyan egyéneket követ, akiket én, ha az életem múlna rajta, sem követnék. Ők mégis vezetőjüknek nevezik ezeket az embereket. Akkor hát ki a vezető? Kinek ki. Neked a pap, nekem a papné.
A vezetőt a szervezetben, kimondva vagy kimondatlanul, azzal azonosítjuk, aki a pozíciót birtokolja, bitorolja. Ám, hogy ne keverjük a szezont a fazonnal, én csak főnököknek hívom őket. De hogyan lehet a követőt értelmezni?
Vajon az-e a követő, aki jól felfogott érdekéből végrehajtja a neki kiosztott utasításokat? Vagy az, aki reggeltől estig a főnök óhaját-sóhaját lesi? Netán az, aki a feljebbvalóját a szemébe dicséri, a háta mögött pedig köpködi?
És egyébként is, követő nem csak az lehet, aki a vezetőt önszántából követi? Ám ki követi a főnököt egy szervezetben önszántából? Jószerivel senki. Akkor hogyan lehet hát egy főnök-beosztott alárendeltségben, ahol a követés értelmezhetetlen, bárkiről is eldönteni, hogy vezető-e?
Én nem tudom. De talán fölösleges is ezzel foglalatoskodni.
Mert bár kecsegtető a mondás, miszerint vezető az, akinek vannak követői, én mégsem hiszem, hogy a főnökök éjszakánként követőkről álmodnának. Inkább úgy képzelem, hogy az álombeli tarka réten engedelmes klónok hada várja az utasításokat, miközben a pozíciók birtoklóit mennyei boldogság járja át, mert senkit sem kell ösztönözni, motiválni, inspirálni, dicsérni vagy megróni, egyszóval vezetni, hanem csak elheveredni az illatos pázsiton, és a gondolat szárnyán a soron következő parancsokat kiosztani.
drai
Hogy ki vagyok, azt magam sem tudom. De valószínűleg kell, hogy legyen bennem egy adag exhibicionizmus, ha a csupasz gondolataimat, mint egy cukrosnéni, mutogatom.
