Igaz mese egy kultúraváltásról

Igaz mese egy kultúraváltásról, avagy mitől lesz sikeres a szervezeti kultúra átalakítása

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás tengeren is túl, ahol a kurta farkú malac túr, élt egyszer egy vezérigazgató. Ezt a vezérigazgatót egy napon felkérték arra, hogy hagyja ott a világ egyik legnevesebb nyugati cégét, és szegődjön el egy nagy magyar vállalathoz, hogy megváltoztassa az ottani keleti kultúrát.

Ez a vezérigazgató igencsak kalandvágyó hírében állott. Fogta hát a tarisznyáját, meg a hamuba sült pogácsáját, és nekiindult a nagy magyar vállalkozásnak.

Amikor odaért, látja ám, hogy az igazgatók naphosszat mással sem törődnek, minthogy hogyan taszítsa le egyik a másikát a megszerzésre kiszemelt kiskirályság trónjáról. Nem volt ott se vége, se hossza az ármánykodásnak.

Nem lesz ez így jó! Morfondírozott a vezérigazgató. Ezekkel ugyan egy jottányit sem jutok előre a kultúraváltásban. Mitévő legyek hát? Törte és törte a fejét, míg egyszer csak eszébe ötlött valami.

Hozzátok elém a legkiválóbb és legambiciózusabb embereiteket! Parancsolta az igazgatóknak. No, azoknak sem kellett több, rohantak, és már vitték is őket. Hisz, hogy ne vitték volna, amikor annyira megörültek, hogy ily könnyedén megszabadulhatnak azoktól, akiktől a legjobban féltették a kiskirályságukat.

Akkor a vezérigazgató a hozzá küldött embereket mind összeterelte egy hatalmas terembe. Ti lesztek azok, akik előkészítitek a változást. Mondta nekik.

De ez nem volt elég. Messzi országokból híres tanácsadókat hívatott, hogy azok kitanítsák őket, hogyan irányítsák majd az átváltoztatott vállalatot.

Teltek, múltak a napok, a hetek, a hónapok. Tanácsadók jöttek, mentek, majd újak érkeztek a helyükre friss tudással. A csapat vállvetve dolgozott.

Ám a legkiválóbbak között nyugtalanító szellemek kószáltak. Az emberek attól rettegtek, hogy ha beindulnak a változások, akkor nem lesz hová visszamenniük. Hisz a főnökeik boldogok, hogy megszabadultak tőlük, és a helyüket is elfoglalta már valaki más. De a vezérigazgató egyre csak csitítgatta őket. Egyet se féljetek, amíg engem láttok!

A változások közben szép lassan nekilendültek. Azok az igazgatók, akiknek nem fűlött hozzájuk a foguk, mihamarabb szedték a sátorfájukat. Akik viszont fenyegetve érezték a kiskirályságukat, azok martak és nyüszítettek. De a vezérigazgató nem rettent meg tőlük. Őt ugyan más fából faragták. Nem hunyászkodott meg, hanem ha kellett, hát kiebrudalta az ellenlábasait. A legkiválóbbakat pedig megtette új igazgatóivá. Hisz ki másban is bízhatott volna, mint azokban, akiket maga taníttatott ki?

Ekként esett hát, hogy a nagy magyar keleti vállalatban lőn nyugati kultúraváltozás. Én pedig, aki részese voltam az eseményeknek, minden kultúraváltó vezérigazgató tanulságául elregélhettem ezt a krónikát.

S hogy végül mi történt az új igazgatókkal? A győzelem örömére világraszóló lakomát csaptak, s máig is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

drai