Nem követve, nem vezetve
Főnökök álma című bejegyzésem kapcsán felvetődött a kérdés, miszerint a „valaki követi, vagy nem követi a vezetőt” bináris állapotok között lehet-e egy folytonos intervallumot feltételezni.
Én ezt a folytonos intervallumot nem látom, de nagyon is elgondolkodtatott az elképzelés. Mert azt ugyan nem tudom értelmezni, hogy valaki kicsit vagy nagyon követi a vezetőt, de azt igen, hogy például követendőnek tartja őt a szakmai döntéseiben, ellenben nem ítéli annak az emberi megnyilvánulásaiban. Ám lehet-e valakit egyszerre követni és nem követni?
Emellett gyakran találkozom azzal a kérdéssel is, hogy embereket vagy értékeket követünk-e? Az egyetemen volt egy csoporttársam, akit egyáltalán nem érdekelt a nyelvtanulás. Ám az orosztanárnőnk hatására még a szakfordítói tanulmányokba is belekezdett. Mivel ez a srác előzőleg nem volt az orosz nyelv bálványozója, ő láthatólag az embert követte.
Úgy tűnik, hogy amíg fiatalok vagyunk, addig, ha követünk, akkor többnyire embert követünk, szinte rajongással. Miután azonban kialakul a stabil értékrendünk, áttérünk a meggyőződésünk követésére, és a hitünk alapján válogatjuk a társainkat, feltéve, hogy merjük, és hogy van rá lehetőségünk.
De ha jobban belegondolunk, talán már fiatalon is az értékeinket követjük, és azokat tesszük rajongásunk tárgyává, akik a számunkra lényeges tulajdonságokat megtestesítik. Persze, az értékrendünk hosszan formálódik.
Később, felnőve és belépve a szervezeti létbe, a főnökeinket többnyire nem mi választjuk, hanem a feletteseik tukmálják ránk őket. De ha szerencsénk van, akkor lesz közöttük olyan is, akinek a fontossági sorrendje hasonlatos a miénkhez, és ha akarjuk, hát ezt a valakit vezetőnknek nevezhetjük.
Nekem volt ilyen vezetőm. Talán három is. De a követéssel mindig problémáim akadtak. És nem csak beosztottként, hanem pozícióban is. Ugyanis sehogyan sem akaródzott „követőként” egy lépéssel a többiek mögött, majd „vezetőként” egy lépéssel a többiek előtt járnom. Mert bármelyik fokán álltam is a ranglétrának, azokkal, akikkel együtt dolgoztam, a munkában mindig egyenrangú akartam lenni.
Ezért, ha a munkatársaim feljebbvalójuknak vagy alattvalójuknak tekintettek, akkor sohasem működtek igazán a dolgok. Csodákat csak akkor voltunk képesek létrehozni, és akkor valóban létre is hoztuk őket, amikor rangot és irigységet félretéve, nem követve és nem vezetve, hanem hitünket és meggyőződésünket egymással ütköztetve, társakként tudtuk a feladatunkat végezni.
drai
Hogy ki vagyok, azt magam sem tudom. De valószínűleg kell, hogy legyen bennem egy adag exhibicionizmus, ha a csupasz gondolataimat, mint egy cukrosbácsi, mutogatom.
