Túlélni, mint egykor a Déli-sarkon

Szóval, van ez a könyv, a Shackleton-modell. Már jó néhány éve olvastam, de még ma is elevenen él bennem az egyik üzenete. Ez az üzenet azért jutott eszembe, mert némiképp gyógyír lehet a mostani, bizonytalan napok levert hangulatára, és talán még inkább az elkövetkezendő hetek, hónapok bezártságának a megpróbáltatásaira.

S hogy mi is ez az üzenet? Shackleton története szerint annak, hogy 27 fős legénységével a körülményekhez képest viszonylag jó kondícióban túlélték a jég majdnem két évig tartó fogságát, az egyik titka az, hogy az expedíció vezetője nem hagyta, hogy az emberei a tétlenség depressziójába zuhanjanak.

„Csodás, hogy Sir Ernest megint a hajón van: minden óramű pontossággal működik, és mindenki tudja, hol a helye.” (Thomas H. Orde-Lees, raktáros és motorszakértő)

„Reggeli pontban 9-kor, és jaj a későknek! Sir Ernest reggeli előtt nincsen humoránál.” (James Francis Hurley, fotós és operatőr)

„Kétségtelen, hogy a jókedvünk nagyrészt a rendnek és a rendszerességnek köszönhető, amit Shackleton mindenütt megteremt, ahol csak letelepszik.” (Frank Worsley, kapitány)

Ahogy 100 évvel ezelőtt az Antarktisz foglyul ejtette az Endurance legénységét, úgy zárja ránk most egy koronás hatalom az ajtajainkat. Egy hatalom, amely a megszokott életünkhöz képest sokunkat tétlenségre, és a tétlenségből fakadó rosszkedvre kárhoztat. De ki lesz az, aki megment bennünket? Ki lesz a mi megbomlott rendünk Shackletonja?

Ami engem illet, nem várok megmentőre. Sőt, azt tervezem, hogy a bezártság okozta rosszkedvem elűzése végett végre elvégzem az évek óta halogatott munkáimat. Rendet teszek a szekrényeinkben, átnézem a garázsban porosodó könyveinket, s kidobálom a haszontalanná vált holmijainkat. És persze blogot írok, mert ez egy szerelem. És nyomon követem a világ híreit, hogy megértsem, mi történik körülöttem. S megpróbálom higgadtan kezelni az anyagi veszteségeimet. Ami nem egyszerű. De valahogy mégis kitart a jókedvem.

És nagy szükségem is van erre. Hiszen most, hogy az iskolák is bezárnak, már nemcsak a magam jó hangulatáról kell gondoskodnom. 11. osztályos gimnazista lányom kifejezetten közösségi ember, így rosszul viseli, ha hosszabb ideig nem találkozhat a társaival. Bár a virtuális csevej egy ideig kárpótolja, és a digitális szórakoztatás is lefoglalja egy-két órányira. Ám, miután ezek lefutottak, pillanatok alatt rátör az „Anya, unatkozom, mit csináljak?” lelkiállapota. És bár nem kisgyerek már, mégis nagy segítség, ha ilyenkor van egy Shackletonja, aki azt mondja, hogy, gyere, süssünk együtt túrós pitét, vagy, hogy mi lenne, ha festenél egy kicsit, vagy, hogy játsszunk Pixwordot, vagy, hogy netán oldjuk meg közösen a fizikafeladataidat.

Azonban sokunknak nincs, és nem is lesz ilyen Shackletonja. Sőt! Nekünk kell a többiek Shackletonjává válnunk! És ha megvan ehhez a kellő bátorságunk, akkor a mi kötelességünk lesz, hogy a régi rend felbomlása keltette bizonytalanságban új rendet teremtsünk, s hogy a koronás hatalomtól való félelem árnyékában mosolyra fakasszuk gyermekeinket, rokonainkat, barátainkat és munkatársainkat. És ez a mosoly lesz a mi menekvésünk. Mert ez a mosoly enyhíti majd bennünk is optimista tekintetünk mögé rejtett szorongásainkat.

drai

Photo by Torsten Dederichs on Unsplash