Uram-bátyám szervezeteink, avagy akiknek megéri engedelmeskedni

Kapcsolatközpontú, uram-bátyám szervezeteinkben főnökként legtöbbször szíves örömest elfogadjuk, amikor egy munkatársunk középszerűen végzi el a feladatait.

Elfogadjuk, feltéve, hogy jó okunk van erről az emberről azt feltételezni, hogy bármilyen munkát adunk is neki, még ha ímmel-ámmal is, de zokszó nélkül fogja azt végrehajtani. És elfogadjuk azért is, mert nem kételkedünk abban, hogy ha olykor-olykor magában dünnyög is, sohasem fog, sohasem mer nekünk szemtől szembe ellentmondani.

Elfogadjuk, mert tudjuk, hogy ezek a dolgozóink hosszú távon hűségesek hozzánk. Mellettünk maradnak, mert irántunk való lojalitásuk a félelmükből táplálkozik. Félnek, hogy elveszítik a megszokás biztonságát. Hiszen, ahogy gyakorta mondják, jobb a már ismert rossztól, mint az ismeretlentől szorongani. És félnek, hogy elveszítik a középszerűség biztonságát. Merthogy többet és jobbat nem képesek teljesíteni, ezért még a gondolatától is rettegnek annak, hogy más helyeken más feljebbvalók ugyanezt a középszert tán nem tűrnék el nekik.

De nem csak ők, hanem főnökként mi magunk is viszolygunk. Viszolygunk attól, hogy még ez a középszerű dolgozónk is megfoszthat bennünket a megszokás biztonságától. Mert mi lesz, ha egyszer mégiscsak feláll? Vajon találunk-e helyette olyat, aki, ha végtelenül átlagosan is, de minden kívánságunkat zokszó nélkül teljesíti, és aki sohasem fog, sohasem mer velünk szembe helyezkedni?

Hisz mi lenne velünk, ha betévedne hozzánk egy amolyan teljesítménycentrikusféle? Akinek nem az a fontos, hogy a kedvünkben járjon, hanem az, hogy a lehető legjobban végezze a dolgát. Aki, ha vitába kellene szállnia velünk, hát nem lenne rest a meglátásait kerek perec nekünk szegezni. S hogyan viselnénk el, ha a szavai, a cselekedetei akaratlanul is azzal szembesítenének bennünket, hogy a megítélésünk mérlegének a nyelvét, ha csak egy árnyalatnyit is, az engedelmesség ajnározásáról a teljesítmény oldalára kellene billenteni?

És ha elbillenne az a mérleg, akkor hová lenne a mi középszerűségünk biztonsága? Hisz jól tudjuk, hogy magunk sem a kimagasló vezetői eredményességünk okán kerültünk a főnöki székbe. A mi uram-bátyám szervezetünkben ugyan hogyan is feltételezhetné ezt bármelyikünk is? Hanem azért, mert ha középszerűen is, de zokszó nélkül teljesítjük a saját feletteseink kívánalmait. És persze azért, mert nap mint nap bizonyságot teszünk arról, hogy sohasem fogunk, hogy sohasem merünk közülük egyetlen egynek sem ellentmondani.

Ők pedig bízhatnak a lojalitásunkban. Bízhatnak, mert a mi hűségünk is a félelmünkből táplálkozik. Hogyan is merészelnénk hát, akár csak gondolatban is, a megszokás és a középszerűség kényszerítő biztonságát kockára tenni?

drai

Photo by Anne Nygård on Unsplash