Villamosra várva, avagy ki tartja össze a családot

Hétfő reggel munkába menet a 41-es villamosra várok. Előtte begördül az 56-os, amiről egy anyuka száll le a két fiával. A gyerekek úgy 8-10 évesek lehetnek.

Egyszer csak a nő hirtelen visszaugrik a villamosra. Arra gondolok, hogy azért, nehogy lemaradjon róla. De amilyen villámgyorsan felugrik, úgy le is ugrik kezében egy iskolatáskával. Addigra a kisebbik fiú már a könnyeit törölgeti. Elkísérjelek a zebráig benneteket, kérdezi az anyuka. De a fiúk már elindulnak. A kicsi még mindig hangtalanul maszatolja az arcán legördülő könnycseppeket. Egy perc sem telik el, és érkezik a 41-es. Az anyuka meg én folytatjuk utunkat. Jómagam az irodába, és felteszem, hogy ő is, csak egy másikba.

Közben vacakul érzem magam. Ha az én lányommal történt volna ugyanez, ügyet sem vetettem volna a munkaidőre. Inkább elkéstem volna, de nem engedtem volna el olyan elkeseredetten.

Ám ez a történet nem az anyukáról szól. Hiszen láttam és átéltem, hogy mennyire szenvedett.

Ebben a mesében számomra sokkal inkább azok a negatív hősök, akik értelmetlenül és indokolatlanul zárják az iroda és a munkaidő börtönébe azokat, akik reggel és este gyerekeket cipelnek óvodába és iskolába, akik hajnalban kenik a vajas zsemlét tízóraira, akik éjjel vasalják másnapra a blúzt és a nadrágot, akik szombaton bevásárolnak és mosnak, akik vasárnap főznek és takarítanak, és hétfőn kezdődik minden elölről újra és újra és újra.

Eközben pedig ezek a hősök konferenciákon, "fest"-eken és ki tudja még milyen hangzatos nevű népünnepélyeken éltetik a családbarát munkahelyet, a munka és a magánélet egyensúlyát vagy a mentális egészséget. És mindezt teszik úgy, hogy szép lassan leépítik az otthoni munkavégzést, hogy engedik a távmunkát, azonban éberen vizslatják az egér mozgását, a billentyűzet leütését és a tekintet irányát, vagy hogy kísérleteznek a 4 napos munkahéttel, ám továbbra is 5 napra szabják egy hét tennivalóját.

Valaha úgy mondták, hogy az anyák tartják össze a családot. Viszont mára sokan már teljességgel esélytelenek vagyunk rá. Pedig megtehetnénk. Hiszen a kommunikáció határtalansága, a munkaeszközök hordozhatósága, és ha nem tudjuk magunkkal vinni őket, hát akkor a munkaszervezés kifinomultsága és rugalmassága mind ott lapulnak a zsebünkben és a táskánkban.

Mi hát az akadálya annak, hogy akár mindenki, aki dolgozik, az éppen aktuális élethelyzetének legmegfelelőbb térben és időben végezze a feladatát? És mi az akadálya annak, hogy egy anyuka hétfő reggel nyolc és háromnegyed nyolc között megvigasztalhassa az elkeseredett fiát?

drai

Photo by