Ennyire egyszerűek lennénk?

Egyre gyakrabban futok bele különböző személyiség értékelési rendszerekbe (például Hippokratész négy, az enneagramma kilenc kategóriája, Hubbard féle tónusskála körülbelül harminc szintje), motivációs skálákba (például Maslow öt, Murray tizenhét, Hubbard négy féle kategóriája), amelyek elvileg azt hivatottak szolgálni, hogy egyszerűbben lehessen megérteni embertársainkat. A legegyszerűbb rendszer mindössze négy személyiségtípust használ, de van, amely akár húszat-harmincat is, de ide sorolom a különböző harcművészetek vizsgaszintjeit, a különböző színű öveket is.

A gondjaim nem itt kezdődnek, hanem ott, amikor valaki vesz egy ilyen értékelési rendszert, mondjuk még meg is tanulja, majd bőszen elkezdi kiértékelni a környezetében lévő embereket, és közben szörnyen bölcsnek érzi magát tőle. Mondjuk anyósára éppen stimmel is az egyik kategória, de folytatja tovább, és felvételi interjún is igyekszik mindenkit belegyömöszölni valamilyen kategóriába. Én meg csak fogom a fejem, mert pont az igazán teljesítőképes embereket nem veszi észre, ugyanis ők rendszerint kilógnak minden kategóriából.

De biztosan te is belefutottál már abba, amikor egy ismerősöd vagy akár egy idegen, rosszabb esetben a főnököd vagy legnagyobb vevőd beletuszkolt téged egy olyan kategóriába, amiből utána már nemigen bírtál kitörni.

A karatéban sincs másképp

Elmész például karatézni, megszerzed a zöld övet, és innentől kezdve a karatésok nagy részének szemében be is vagy skatulyázva, mert végül is a zöld öv „minden elmond” rólad. De ugyanígy lehetsz melankolikus egy másik rendszer szerint, vagy rejtetten ellenséges, netán gondoskodó, és ezzel ki is vagy ismerve!

Ez a jelenség igazán akkor kezdett nálam kicsúcsosodni, amikor még 1996-ban felvettem cégembe egy új kollégát, aki egy személyiségteszten katasztrofális eredményt produkált, de valahogy éreztem, hogy ebben az emberben sokkal több van. Igazam is lett, mert röpke egy év múlva már négyszer annyit teljesített, mint én!

Akkor kezdett feltűnni, hogy hiába –95 százalékos a felelősségvállalása a teszt szerint (–100 volt az alsó határérték), az ő –95 százaléka mégis több, mint egy nála sokkal gyengébben teljesítő kolléga +60 százaléka, sőt, jóval lelkiismeretesebb az átlagnál. Erről egyébként még évekkel ezelőtt írtam egy cikket „Szadista tesztek: különvélemény” címmel, ahol megtalálni véltem a magyarázatot a fenti jelenségre.

De említhetném dr. House-t, aki annyira szélsőséges személyiség, hogy az egyik kategorizálási rendszer szerint zseni, a másik meg pszichopatának tartja, és lehet, hogy valójában mindkettőnek igaza van.

Mi az a többdimenziós ember?

A titok nyitját én abban látom, hogy egy embert nem szabad kizárólag egy rendszer szerint értékelni, különösen olyan rendszer szerint, amely elég kevés kategóriából áll. Igaz, hogy ezeknél a rendszereknél hozzáteszik, hogy az egyes kategóriák keverednek az emberekben, nem tisztán vannak jelen, azonban én mégsem érzem, hogy több, mint hétmilliárd embert mindössze négy vagy kilenc kategóriába kellene belegyömöszölni, hogy ennyire egyszerűek lennénk.

Hasonlítsunk csak össze két embert bármelyik személyiségtípusból, hiába melankolikus például mindkettő, már az IQ-juk vagy a motivációjuk – a motivációt én mindig külön kezelem a személyiségtől –, vagy a tehetségük, erősségük valamiben igencsak különbözővé tudja tenni őket. Nem is beszélve arról, amikor ugyanaz az ember más-más társaságban egészen különböző személyiséget, arcot, viselkedést tud mutatni, és itt nem arra gondolok, amikor a barátaid között vagy, meg az anyósod látogatjátok meg – habár ez sem éppen rossz példa –, hanem amikor egy olyan társaságban vagy, ahol elismernek, és egy olyanban, ahol még új fiúnak számítasz.

És ez a lényeg, szerintem az ember nem egydimenziós, nem érdemes kizárólag egy valamilyen kategóriába beletuszkolni, majd sommás véleményt alkotni róla, hanem kellő alázattal és éles ítélőképességgel kell megközelíteni és alaposan megismerni.

Tudom, hogy ez sokaknak rossz hír, mert számukra kezelhetetlen, hogy embertársukat kifinomultan akár 8-10 szempont, dimenzió alapján, ráadásul még súlyozottan is értékeljék, de soha nem állítottam, hogy az emberismeret könnyű feladat. Nem, sajnos iszonyatosan bonyolult és nehéz.

Aki leinterjúzott már legalább ezer embert, az tudja milyen érzés, amikor már kialakul benne egy rendszer, úgy gondolja, hogy elég jól látja, kiismeri a pályázókat, majd jön egy-két olyan eset, amit álmatlan éjszakák követnek, mert olyan mértékben nyúlt mellé, amit egyszerűen nem tud magának megmagyarázni.

„Megnyugtatlak”, még tízezer interjú után is jöhet egy-két ilyen eset! Itt bizony kimaradt egy fontos tulajdonság megismerése, amely döntő volt az illető alkalmasságát illetően, egy olyan tulajdonságé, ami önmagában teljesen átértékeli a többit.

Kelkó Tamás blogja
HR Blog