Adunk-e értelmet a munkánknak? - avagy a boldog pénztáros titka

- Elsőként rögtön egy összetett kérdést hoztam. Mi kell ahhoz, hogy örömet, élvezetet leljünk a munkában, hivatásban? Mitől függ, hogy melyikünk miként éli meg a feladatát?

- Először is biztosan nagyon fontos, hogy az illető milyen mintát látott gyerekként, fiatalként. Azzal találkozott, hogy a "nagyok" örömet találnak, elköteleződnek valaminek és elmélyülnek, vagy inkább keserűen élik meg, unják a munkájukat. Nézzük meg a kérdés biológiai részét is, közismert, hogy a depressziós emberek hormonháztartásából hiányoznak vagy nagyon alacsony szinten vannak az örömhormonok. Szervezetünk képes olyan hormont termelni, amely fájdalmat és félelmet is csillapít, ezeket endorfinnak hívják. Ha valakinek nem működnek rendben az endorfinjai, az ahhoz hasonlatos, mintha az öröm érzékelésére szolgáló szerve nagyothalló vagy teljesen süket volna. Így a munkájában is kevesebb eredménnyel talál örömet.

- Változhat-e az örömérzékelésünk? Ha igen, akkor mi hat ránk ezen a területen?

- Az örömképességünk életszakaszról életszakaszra változhat, befolyásolják a különböző események, hatnak rá a körülmények. Akár egy napon belül is megfigyelhetjük a változásokat. Ez tehát egy mozgó pont, mégis megvan az a sáv, amin belül mozgunk.
Van egy gondolatom e témában, amelyet fontosnak és igaznak hiszek. Az élet semmilyen részének önmagában nincs értelme. Értelmet mi adunk a tetteinknek, és ezen múlik, hogy milyen a közérzetünk és milyen a környezetünkre kisugárzott hangulatunk. Amikor jól tudunk értelmet adni a dolgoknak, akkor megtaláljuk az örömünket a munkánkban, külön fejtörés és elemzés nélkül is.

- Miként hat a családi életünk az örömérzékelésünkre?

- A gyermek érkezése önmagában olyan motiváció, amelynek hatására minden sejtünk érzi az összetartozást és a felelősséget, ez alapvetően 20 évre megadja a motivációt. A gyermek érkezése, a fészekrakás öröme olyan erő, amely mindenkit megmozgat. Ezek a tennivalók a férfiakból is rengeteg energiát hoznak elő. Természetesen, ha családunk van, akkor az egzisztenciális nyomás is nagyobb. Ugyanakkor általános, hogy a külső körülmények mellett a belső engedélyeink is hatnak ránk. Sokan adják fel a belső vágyaikat azért, mert csak másoknak szeretnének megfelelni.

- Mit tehetnek azok, akik a vágyaikat nem akarják feladni, de a körülmények nem engedik, hogy a teljes életüket annak szenteljék, amire igazán vágynak?

- Mindenki életében fontos, hogy hagyjon egy sávot, ahol megélheti a vágyait is. Ha a család megélhetésére elmegy heti 40-70 óra, akkor is kell, hogy legyen a héten 4-5 óra, amikor ki-ki megélheti a saját vágyait. Ha tisztában van vele, hogy nem a jelenlegi szakmájára született, nem ez a vágya, nem ez a saját terepe és a váltást nem engedheti meg magának - akár a külső körülményei, akár a belső engedélyei miatt - akkor is találjon magának időt a saját örömére.

Ma sokkal nagyobb becsülete van az alkotásnak, mint valaha. Megélni persze nem mindenki tud belőle. Mégis fontos, hogy akkor is legyen rá egy örömsávunk, a jelenben, ha a jövőre az a tervünk, hogy majd alternatív táncművészetnek vagy ezüstműves tárgyak készítésének szenteljük az életünket és ebből élünk meg. Fontos, hogy a család mellett is legyen saját magunknak szentelt időnk. Ez leginkább belső engedély kérdése, gondoljunk arra, hogy az nem lehet igaz, hogy mindenki ügyeire kell, hogy legyen időnk, csak a saját magunk számára fontos dolgokra nem. A munkánkban is akkor tudunk örömet találni és kiegyensúlyozottak lenni, ha van honnan töltődnünk és a családunk számára is fontos, hogy boldog és kiegyensúlyozott társként, szülőként legyünk jelen az életükben.

- Mi a titka azoknak, akik mindennap örömöt találnak munkájukban? Mi az Ön tapasztalata?

- Több évtizede figyelem a nagy forgalmú boltok, áruházak pénztárosait, ahol egy-egy munkatársnak napi több száz emberrel kell találkoznia egy-egy percre. Azt figyelem, hogy ki hogyan éli át ezt a helyzetet. Mindig sajnálom azokat, akik számára ez láthatóan kellemetlen élmény, akik szenvednek ettől a nagy forgalomtól, sok idegenségtől, monotóniától. Úgy gondolom, az ő életükben tévedés volt erre a pályára menni. Nagyon imponálnak azok a pénztárosok, akik örömet találnak ezekben a rövid kis kontaktusokban, megtalálják, ki az, akinek kedvességet lehet adni, akitől kedvességet lehet kapni. Mindegy, hogy a feladat melyik részletétől lesz boldog az illető, attól, hogy a vevő később visszatér, attól, hogy sikerült kontaktust teremteni, esetleg attól az egyszerű ténytől, hogy van munkája. Ez utóbbi örömöt külföldön sokkal gyakrabban látom a szolgálattevő munkakörben dolgozók között, mint nálunk.

- Azt mondják, a legtöbb nemzetnek vannak általános jellemzői. Munkánk során milyen általános jellemzőket mutatunk mi, magyarok?

- Külföldiek állapították meg legelőször, hogy a magyarokra jellemző az elégedetlenség, gyakran panaszkodnak, és nem olyan büszkék teljesítményükre sem, amilyenek akár lehetnének is. Nem valamilyen felmérés eredménye, csak személyes tapasztalatom, hogy sok más nemzettől eltérően a magyarok hajlamosak tompítás nélkül, néha igazán bántó vagy szemrehányó felhanggal kimutatni, ha boldogtalanok. Szívesen vesszük fel az ártatlan áldozat szerepét. Múltunk hagyatéka is az az érzés, hogy minket mindig elnyomtak.

Ha megnézzük a történelmünket, akkor azt látjuk, hogy sok esetben jellemző a hosszú tűrés utáni hirtelen lázadás. És ezek a lázadások többnyire stratégiailag nem átgondoltak, a vezetők végül belehalnak, vagy száműzetésbe kerülnek. Bármilyen lázadás végeredménye azon múlik, mennyire kísérte megfelelő valóságismeret, józan mérlegelés, okos szövetséges-választás és reális mérték a lázadáshoz vezető csoport-érzelmet. A vérmérséklet és a kontrollált gondolkodás erőviszonyáról van szó. A lázadáshoz persze bátorság is kell, amit a külföld minden történelmi korban tisztelt is a magyaroknál, a rosszul tervezett lázadások árát viszont ez az elismerés sem tudta csökkenteni.

- Változtathatunk mindezen?

-Egy ilyen történelmi örökség nem változtatható meg rövid idő alatt, ugyanakkor fontos, hogy egy gondolkodó társadalomban mindennek tudatában legyünk, és tegyünk a változásért. Fontos, hogy felvállaljuk a felelősséget azért, ami velünk történt, történik.

- Mi történik, amikor a mi kultúránk, gondolkodásmódunk külföldi vezetéssel találja magát szemben?

- Saját coach- és tréneri tapasztalatom szerint a külföldiek által vezetett multinacionális cégeknél azért nincs igazi "összeütközés" a kétféle kultúra között, mert a magyar munkavállalók - ha tetszik, ha nem - alkalmazkodnak a vezető által képviselt értékrendhez. Nem tehet mást, hiszen a munkaadónak óriási egzisztenciális hatalma van fölötte. A másként-teljesítő könnyen megkapja, hogy "ha nem tetszik, fel lehet állni, holnapra kapunk helyetted mást!"

De vannak olyan magyar sajátságok is, ami ellen a külföldi vezető nem sokat tehet. Például az ellen, hogy az oktatási rendszer "jóvoltából" a magyar ember úgy nevelkedett, hogy ne kérdezzen, ne nagyon vegyen részt, ne vonódjon be, csak engedelmeskedjen a "tanárnak", azaz a főnöknek. Ezzel a jelenséggel kapcsolatban nagyon sok külföldi vezető panaszkodik értetlenül és tehetetlenül.

- Mit tehet azért, hogy a csapata örömtelibb, nyitottabb módon dolgozzon együtt?

- Az előbb említett hatásokat az oktatási rendszerből mindenki magával viszi a munkahelyre is, a többség jól képzett, sokat tud és sok ötlete van, de abban támogatni, fejleszteni kell, hogy mindezt kezdeményező módon megmutathassa. Sokat jelent a kollégák számára, ha rendszeresen kapnak visszajelzést, ha az ötleteiknek teret ad a vezető, ha azokat továbbviszi. Ezekből a helyzetekből a kollégák előbb-utóbb megértik, hogy érdemes szólni, gondolkodni, kezdeményezni.

- Van-e összefüggés a vállalat mérete és a munkában talált értelem, öröm mértéke között?

- Nem szükségszerűen. Hiszen egy nagyvállalatnál dolgozó is "kivághatja figyelemteréről a nagyüzem zavaró, felesleges részeit". Valóban nem feltétlenül érinti a vállalat teljes egésze, nem dolgozik együtt közvetlenül mindenkivel. Ami viszont megterheli a nagyvállalatok munkatársait, az az ingoványos terep, amelyet a folyamatos változások, a szervezet átalakításai, vagyis a kevés fix kapaszkodó jelent.

Sok ezer éves konzervatív világ után a XX. század hozta meg a változtatás, újítás becsületét. Most viszont mintha átestünk volna a ló másik oldalára. Önmagában a változás, az újításra való nyitottság, a mobilitás számít a legnagyobb értéknek. A tapasztalatok megőrzése, a hűség, az ismerős körülmények között hozott jó teljesítmény nem jelent értéket manapság. Mintha büntetni akarnánk a múltat, ahogyan korábban a konzervatív világ büntette a változás híveit. Bármely világ akkor kiegyensúlyozott, ha a változások és az értékőrzés egyensúlyban van.

- Hogyan hatnak ránk a változások?

- Ami a multik kultúráját illeti, komoly kártételnek látom az általa elvárt gyökértelenséget. A munkatársak kötődése minimális: többségük két-háromévente vált pozíciót, nyelvet, otthont, országot. A munkatársnak sok esetben befolyása sincs arra, hogy mennyi idő múlva és milyen területre, milyen országba kerül. A multi-világ így jellemzően azokat az embereket vonzza, akiknek nem elsősorban a hosszú távú kötődés és a gyökerek a legfontosabbak. Meg lehet persze találni ebben az életmódban is az értékeket. Ugyanakkor más karakter az, aki az életet állandó utazásként éli meg, és megint más, akinek fontos az odatartozás érzése, a gyökerek és a stabilitás. A tipikus magyar ember nagyra becsüli az odatartozás érzését, és fontos számára a kötődés. Ez érdekes kettősség, hiszen több mint száz év óta a magyarok folyamatosan, nagy arányban hagyják el az országot, de még akkor is szentimentális szálak kötik a hazához. Az emigrációban is nagyon erős a kötődés egymáshoz.

- Végül összegzésként mit tehetünk azért, hogy nagyobb eredménnyel találjunk örömet, adjunk értelmet a hivatásunknak? Milyen praktikákhoz nyúlhatunk?

- Először is érdemes megismerni más nemzetek kultúráját. Tágítsuk a szemléletünket, a negatív és a pozitív példákból is tudunk tanulni. Találjuk meg mások munkakultúrájában azt, amit különösen becsülni tudunk, és azokat a pontokat is, amelyeket szeretnénk elkerülni. Tanulékonyságunk annál erősebb, minél fiatalabbak vagyunk. Ezért érdemes minél előbb, akár már a tanulmányaink során, világot látni. Nem baj, ha még nem tudjuk saját, konkrét munkatapasztalathoz kötni az ott látottakat. Jó dolog eltanulni az őszinte önbecsülést, amivel sok más országban találkozhatunk. Nem üresfejű dicsekvésre gondolok, hanem erősségeink és teljesítményünk elismerésére. Nekünk magyaroknak nem esik nehezünkre az őszinteség, mi sok más kultúrkörhöz képest jóval hozzáférhetőbbek vagyunk, "kevesebb a színház".Kérdezzünk, gondolkozzunk együtt, kezdeményezzünk!

Nagy Andrea
www.jamjam.hu