Csókosok, ejtőernyősök és egyéb protekciósok

Csókos, ejtőernyős, protekciós… Húúú, igen régen nem hallottam, és én magam sem használtam már jóideje ezeket a kifejezéseket, helyettük – kvázi hasonló szövegkörnyezetben – mintha inkább, a „network” és a „jobconnection” szavak trendiznének. Ezek szerint kikopott volna a munka világából (a politikait/közéletit most hagyjuk…!) adott munkavállalókat személyes kapcsolati alapon, leginkább érdemtelenül és gyakran mások kárára, bizonyos előnyökhöz juttatás gyakorlata? Lehet. 

De lehet az is, hogy az én készülékemben van az elavulásomból adódó hiba, és a szókincsem egyszerűen nem tudja tartani a lépést a modern szakmai argóval (esetleg annak eufemizmusodásával),
    • ezért megkérdeztem a feltörekvő mesterséges intelligenciát erről, de csak többszöri kérdezz-felelek váltás és pontosítgatás után ismerte be a mindentudó AI a „csókos” szót kiemelve és rá példaként hivatkozva, hogy a’sszongya (szó szerint idézve): „…még élő kifejezés, bár inkább a 30 feletti korosztály használja”. Azt, hogy mennyivel 30 feletti korosztály, és pontosan mire használja, azt udvariasan nem fejtette ki…
    • ezért megkérdeztem a szintén feltörekvő, a munka világába épp belépő, és/vagy pár éven belül belépni készülő jóval 30 alatti generáció néhány tagját is, hogy ők vajon használják-e a mai munkaszlengben ezen, a rendszerváltás környékén (+10-15 év) még általánosan ismert és bevett kifejezéseket a munkahelyi hátszelesekre, de csak némi értetlenkedéssel és vállvonogatással kisért válasz érkezett: „hááát, nem igazán”, miközben más szavuk meg nincs is a klasszikus foglalkoztatási protekció jelenségének leírására. De miért is lenne, hiszen vélhetőleg nem találkoztak, és valószínűleg soha nem is fognak találkozni a Kádár-korszak protezsált személyügyi megoldásaival, illetve személyzeti politikájával – a szabad munkaerő-piacon legalábbis nem...

Ha viszont, ahogy az AI állítja (az én saját tapasztalásaimmal szemben), mostanság is élő a „csókos”, az „ejtőernyős”, a „hátszeles”, és persze a még kevésbé közismert szinonimáik használata; az új dolgozó generációk pedig tudják, hogy miről van szó (bár a korosodásukkal egyre ritkábban jön a szájukra), akkor annak a protekciós-kivételezős gyakorlatnak is élőnek kell lennie, amit e szavak kifejeznek, csak nem feltétlenül ugyanazzal a tartalommal és/vagy keretrendszerben, mint ahogy azt a hazai baby boomer és az X-generáció gyakorlatba hozta (vagy inkább megszokta, vagy még inkább beletörődött), illetve amiben munkaszocializálódott. 

Szóval úgy tűnik, mint minden, ez is megváltozott, változik, és változni is fog. A magam részéről egyébként, a protezsáció letűnő átalakulásának kezdetét a rendszerváltásra teszem, és ezzel együtt két fontos mérföldkőhöz kötöm. A másik – a versenypiacra való átállás mellett – a munkaerő-piac 2007-2010-es válságot követő 180 fokos pálfordulása, az addig megszokott munkaerő-kínálati piac tartós munkaerő-keresleti piaccá válása volt – szerintem.

Az állammonopolista protekció helyett versenypiaci networking

Az állammonopolista gazdasági berendezkedésben egy-egy munkakör vagy pozíció betöltésére való alkalmasságot még véletlenül sem a széleskörűen értelmezett kompetenciáknak (szükséges ismereteknek, tehetségnek, képességeknek/készségeknek, felkészültségnek, tapasztalatnak, stb.), hanem sokkal inkább a politikai-gazdaságtanilag megbízható elvhűségnek (a népi/állami cégtulajdonlás igazságosságától kezdve, a központi bérszabályozás kollektív ösztönző erején át, a teljes foglalkoztatás nonszensz ideájáig) való megfelelőség, illetve annak kompenzációs-elvárása diktálta. De ahogy az a bizonyos ’elv’, úgy a viszonzó kivételezés mértéke és formája is igen széles spektrumon mozgott, így az egyszerű proletár, de rendszerint az ő foglalkoztatója is, csak kapkodta a fejét, hogy egyes káderek, befolyásos – szinte kizárólag politikai – ismeretségi körüknek hála (legyen az családi, rokoni, baráti, iskolai, kollegiális vagy egyéb: „minden nepota protekciós, de nem minden protekciós nepota”, ugyebár), milyen kiadós hétszéllel repülnek, vagy jó ejtőernyős módjára pottyannak be megüresedő, vagy tisztán viszonzáscélzattal parancsra kreált, vadiúj, és/vagy felsőbb pozíciókba. Természetesen olyan is akadt, nem is ritkán, amikor a bennfentes kivételezés találkozott a szakmaisággal, és a brezsnyevi férficsókkal megpecsételt megbízhatóság nyitott utat a tehetségnek, protektált lehetőséget adva annak kibontakozására. Ezért sokan, bízva saját képességeikben, ezt az utat választották (tehettek mást?) a saját kiteljesedésük/karrierjük érdekében. De ez így is úgy is, a legnagyobb jóindulattal, vagy szemellenzős naivitással, esetleg nosztalgikus eufemizmussal is, a munkaerőpiaci verseny kiiktatásával/leredukálásával megvalósuló egyfajta pozitív diszkrimináció volt, a maga pejoratív, negatív módján.

Na ez az, ami a rendszerváltással finomodott kissé. A versenyszférában. (A politikai/közéleti, és az állami/intézményi foglakoztatói szférát továbbra is hagyjuk elemezetlenül …). Amikor az elmúlt évezred utolsó évtizedében átestünk a ló túloldalára, és a szocialista gazdasági elvtársiasságot hirtelenjében felváltotta a versenypiaci gazdaságosság mindent felülíró igénye (a hatékonyság, a növekedés, a piacszerzés, a profitabilitás, a teljesítmény, a termelékenység, a versenyképesség, valamint a hozzáadott fajlagos humán érték, stb.), a gazdálkodó szervezetek és munkaközösségek már nem tehették meg „büntetlenül” az urambátyámelvtársam foglalkoztatást, mert az rövid időn belül csődhöz vezetett, vagy vezethetett volna. Ekkor köszöntött be idehaza a recruitment fénykora, és kezdték csúcsra járatni (profilozásokkal, kompetencia-katalógusokkal és -kérdőívekkel, előszűrésekkel, referencia-vizsgálatokkal, többkörös interjúztatásokkal, személyiség tesztekkel, munkaalkalmassági vizsgálatokkal és akár többnapos AC-kal) a kiválasztást. De az erős diszkriminatív jegyeket mutató protekció nem tűnt el. Csak átalakult. És az elnevezése is megváltozott. Leginkább talán kapcsolatépítésnek, -hasznosításnak, esetleg -ápolásnak lehetne hívni... Arra a célra szolgált, és számtalan esetben szolgál ma is, hogy az egyenlő/megfelelő pályázók (akik már mindegyike rendelkezik a szükséges minimum vagy preferált elvárásokkal) közül, ezzel a kis plusz ismerettségi-faktorral sikerüljön kiválasztani/becserkészni a legegyenlőbbet/legmegfelelőbbet a leinformálható és támogató kapcsolati háló felhasználásával.

Tiltottból tűrt, majd támogatott

De van itt még valami. Az a bizonyos 2007-2010-es válság, és az azt követő munkaerő-piaci fordulat. Az meg van, kedves olvasó, hogy 
    • a rendszerváltás után – bizonyára a korábbi protekciós foglalkoztatástól való kétségbeesett „menekülés”, illetve éles elhatárolódás okán – még szigorúan tiltott, és felszámolni igyekezett családi/hozzátartozói/rokoni/baráti munkahelyi együttdolgozások mára nemhogy tűrt, hanem a széleskörben bevezetett és működtetett invitáló-jutalmak/ajánlási-bónuszok anyagi ösztönzésével még támogatottá is váltak? – mert annyira nincs már placcon megfelelő munkaerő, hogy már a dolgozók is közvetlenül bevonásra kerültek a toborzásba!
    • a nepota generációváltás – elsősorban a hazai kkv családi vállalkozások tulajdonlásában és vezetésében – sem egyszerű pozícióba-juttatással történik már meg manapság? – ugyanis most már a családon belüli kinevezés is elképzelhetetlen a kiszemelt utód-rokon hosszadalmas és méregdrága szakmai felkészítése, elköteleződés-növelése, generációs-érzékenyítése nélkül, sokszor csak azért, mert nincs más megbízható „idegen”, aki a családi birodalmat átvegye!
    • egyes felmérések szerint a mai üres állások 70-75%-a oly’ módon töltődik be, hogy a leendő foglalkoztatók vért izzadva mozgatják kapcsolati hálójukat megfelelő munkavállalók után kutatva? – hiszen a mesterséges intelligenciával is alaposan megtámogatott, tökéletes precíziós szelektálógépezetként működtetett recruitment nem tud mit kezdeni azzal a munkaerő-piaci szituációval, amikor nincs kiből választani! Arról már nem is beszélve, hogy jóval olcsóbb és gyorsabb a kapcsolati hálóból (vagy annak segítségével) valakit behúzni, mintsem egy már teljesen lehalászott tóból halakat (fej)vadászgatni.

Igen ám, de ha egy ajtó toborzás-kiválasztási csatorna bezárul, kinyílik egy másik! A foglalkoztatási protekció hanyatlásával párhuzamosan megerősödő munkaerő-piaci networking (szűkebb értelemben jobconnection) a 2007-2010-es válságot követően lépett újabb szintet, amikor a munkanélküliség megfelelő-munkaerő-nélküliségbe csapott át, miközben kétirányúvá is vált. Hirtelenjében a foglalkoztatóknak is legalább olyan fontosak lettek a kapcsolatok, mint a foglalkoztatottaknak (nagy általánosságban, persze!): ahogy annak idején szerencsétlen munkavállalók futkostak valami ismeretség után, hogy valahogy megfelelő álláshoz jussanak, most a munkáltatók is ugyanezt teszik, hogy maguk számára megfelelő munkavállalóhoz jussanak végre. 

Vagyis tényleg: a kapcsolati hálón alapuló garantálható megbízhatóság fontossága nem múlt el, csak némileg megváltozott. Eltűnt ugyan a protekció káros érdemtelensége és politikai szála, de megjelent a networking önös (esetleg kölcsönös, ha nem is mindig egyenlő) érdekorientáltsága. Hogy melyik jobb vagy rosszabb, azt mindenki döntse el maga. Egy dolog azonban biztosnak tűnik: egyedül nem megy!

Azaz (még mindig) igen fontos, hogy kit ismersz, és nem csak az számít, hogy mit tudsz.