Egy szabadúszó naplója VIII. - A munka öröme...

"Mester, mi indította el a művésszé válás útján?" - kérdezik a világhírű festőművészt. - "Az, hogy utáltam a fizikai munkát" - feleli az alkotó. (Pont fordítva van vele, mint Harry herceg.) Nekem mindig ez a megunhatatlan poén jut eszembe, amikor a munka öröméről gondolkodom. Napjainkban, amikor egyre többet beszélnek teljes foglalkoztatottságról, munkaalapú társadalomról és közmunkáról, lassan eretnekségnek számít ilyesmivel viccelődni. Pedig nem kicsit álszent felfogás ez. Hogy már szinte bűnnek számít olyasmit bevallani, hogy valaki nem szeret dolgozni. Vagy nem szereti azt, amit éppen dolgozik. Pedig hát a munka is hasonló az adófizetéshez: nem kell szeretni ahhoz, hogy eleget tegyünk neki. De csak hasonló - nem teljesen ugyanolyan. A munkát ugyanis - az adóval szemben - néha szeretni is lehet, nemcsak szükséges rossznak tekinteni.

Ám ettől még a Konfuciusznak tulajdonított aranyköpés ("Ha egy olyan foglalkozást választasz, amit szeretsz, akkor egy napot sem kell dolgoznod életed során") nem teljesen fedi a valóságot. Illetve csak olyannyira, amennyire igaz, hogy amíg elkészíted a puskát, meg is tanultad a vizsgafeladatot. Tudjuk, hogy aki ilyet mond, az soha életében nem puskázott. Amennyiben a hobbink jelenti a munkánkat, abból nem következik, hogy mindez azt jelentené: nem kell dolgoznunk. A hobbinak pont az a lényege, miszerint addig csináljuk, amíg kedvünket leljük benne, és bármikor abbahagyhatjuk. A munkára ez nem áll. Ott határidő, főnök, mennyiségi követelmény és minőségellenőrzési norma van. Mindemellett azért lehet valami ebben. Egy pornószínésznek nyilván nem gátolja, hanem inkább segíti a munkáját a nimfománia vagy szexfüggőség. Így az újságírónál sem hátrány a grafománia.

"Azok a régi szép idők már elmúltak amigo, de nem panaszkodhatunk." - mondja a gazdája Marleynak a filmben. Hát valahogy én is így vagyok ezzel. Eddigi pályafutásom során mindvégig csak azzal foglalkoztam, ami érdekelt. Emiatt már fiatal koromtól igen furcsa helyzetekben találtam magam. Például a gimnáziumban a tárgyak egy részéből színjeles, de legalábbis jó osztályzatokat kaptam. A másik részükből viszont folyamatosan bukásra álltam. Egyikből-másikból meg is buktam, aztán mehettem pótvizsgázni nyár végén. Ennyi idő távlatából bevallhatom, hogy gyakorlatilag alig tanultam valamit. Az órákra szinte soha nem készültem. (Legfeljebb ha nagyon muszáj volt, lásd bukás, pótvizsga, évismétlés fenyegető árnyai.) Ami érdekelt, arról egy kis túlzással jóformán többet tudtam, mint maga a tanár. Mindent elolvastam a témáról hónapokkal vagy évekkel azelőtt, hogy a tanterv szerint elkezdtünk volna foglalkozni vele. Ami viszont nem volt ínyemre, azzal kapcsolatban a tankönyvet sem voltam hajlandó a kezembe venni. Utólag visszanézve kész csodaszámba ment, hogy nem rúgtak ki. Az engem hidegen hagyó tanórákon látványosan unatkoztam vagy mást csináltam. Az iskolából való késésből és lógásból pedig szinte sportot űztem. Ha volt egy érdekes (a tanuláshoz rohadtul nem kötődő) cikk vagy könyv, amikor dolgozatot írtunk másnap, nem volt kérdés, hogy mivel fogok aznap foglalkozni. Az volt a szerencsém, hogy a tanáraim elnézőek voltak. Azt mondták, majd kinövi, benő a feje lágya.

Igazából máig nem nőtt be. Alapból elképzelhetetlen volt számomra, hogy olyat csináljak, amit kifejezetten utálok. Az meg különösen nem foglalkoztatott, hogy mivel mennyi pénzt lehet keresni, vagy miből fogok megélni. Számomra ez az egész játék volt (és sok tekintetben máig az). Nem volt meg bennem az intrikus karrierista céltudatossága, aki bármi áron feljebb akar jutni. Bennem nem is látott konkurenciát egyetlen ilyen figura sem. Valószínűleg emiatt viseltek el sokan ideig-óráig a fenti embertípushoz tartozók. Mert "talán arról lehet szó, hogy egyszerre voltam lelkes és nemtörődöm - vagyis nem akartam senkivel sem versenyre kelni -, s ez megpendíthetett valamit az emberekben, különösen azokban, akik állandó stresszben éltek, mert folyton résen kellett lenniük." - írta Alan Glynn a Csúcshatásban. Magamra ismertem benne, amikor olvastam. Persze nyilvánvalóan szerencsés mozzanat volt, hogy ebből a játékból pénzt tudtam kivenni. Olyan voltam, mint egy kattant matekos, akinek szenvedélye a valószínűség-számítás, és elméleteit letesztelve "mellékesen" nyer is kicsit a kaszinóban. Írogatni kezdtem, beküldözgetve különböző újságoknak, akik sorra leközölték. (Ha a mai fejemmel kéne dönteni, játéktérnek valószínűleg nem a politikai nyilvánosságot választanám. Vagy legalábbis nem csak azt. Időközben felfedeztem ugyanis, hogy játszani sok mindent lehet. És vannak másfajta kaszinók is.)

Hogy mi volt a szakmám? Nem valami konstruktív dolog. Olyasvalami, aminek lényege a destrukció, a rombolás. Egyszerűbben fogalmazva: karaktergyilkos voltam. Bizony. Amikor lát valaki egy csillogó-villogó felhőkarcolót, akkor valamire nem gondol. Hogy mielőtt ez a konstrukciós csoda felépült, és a tervező átvette érte a díjat, volt egy tag, aki aláaknázta és felrobbantotta a helyén álló romos toronyházat. Rombolás nélkül nincs építés, pusztítás hiányában nincs teremtés sem. Ezt csináltam. A gyenge pontokat fürkésztem. Csak nem épületeken, hanem embereken. Azt, ami nevetséges, idegesítő, felháborító, taszító, rizikós, netán veszélyes rajtuk. Aztán megírtam. Soha nem értettem ahhoz, hogy elnyerjem a bizalmat. Ahhoz viszont hogy megingassam, nagyon is. A karaktergyilkosságnak van teljesen legitim, "etikus" fajtája. Igazából egy publicisztika, mém, riport vagy interjú akkor éri el a hatását, amennyiben belebukik valaki. Vagy legalább közelebb kerül a bukáshoz. A karaktergyilok nem feltétlenül célja, de szinte törvényszerű mellékhatása a független véleményformálói létnek. A politikusnak az a feladata, hogy elnyerje a tömegek bizalmát. Az újságírónak pedig, hogy a tömegek politikusba és politikába vetett bizalmát megingassa. A bizalom elnyerésének és megingatásának örök harcán nyugszik a közélet egyensúlya.

Nem tagadom: kimondottan élveztem ezt a melót. Egyáltalán nem sajnáltam a mindenkori hatalmon lévőket, akik az aljas karaktergyilkosok borzalmas írásain szörnyülködtek. Főként hogy ugyanazon politikusok habozás nélkül szivárogtattak ki riválisaikat lejárató bizalmas iratokat. Valamint uszították rá ellenfeleikre a közpénzből fizetett karakter-bérgyilkosaikat és hírszerzőiket. Pályámnak, ha nem is hegycsúcsai, de szépen emelkedő dombjai voltak, amikor egy jókora erkölcstan-botrányt sikerült kirobbantanom. Vagy, amikor egy közjogi méltóság akadt ki a véleményemen. Nem kicsit, nagyon. De az se volt rossz, amikor egy, az SZDSZ-t keményen bíráló cikkem miatt a párt egyik ifjú politikusa oktatott ki. (Az biztos, hogy a viszontválaszomat se tette ki az ablakba.) Játéknak vettem az egészet. Olyan játéknak, amivel pénzt is kereshetek. Belőlem hiányzott a taktikus, óvatos karrier-életösztön. Pályatársaim egy jelentős része igencsak szelektíven tűzte tollhegyre a híreseket és hatalmasokat. Igyekezvén gondoskodni a túlélését biztosító politikai (illetve a politikával összefonódott oligarchikus gazdasági) háttérről. Megtanulták, kibe nem ajánlatos belemarni.

Én viszont nem értettem a finom célzásokból, nem hagytam, hogy elrontsák a játékomat. Ha általam igaznak vélt dolgok kimondásáról volt szó, nem ismertem se Istent, se embert, se pápát, főképp nem ismertem tabukat. (Számomra a politikai korrektség sem volt az. Nagyon nem.) Beszóltam a főnökeimnek is, ha nem tetszett valami. De rá kellett jönnöm, hogy az emberek jó része ezt nem játéknak fogja fel. S elég sokan vannak, akik a legmegalázóbb, szolgai alkalmazkodást követelő munkába is belemennek, ha az jól fizet. Inkább választják azt, mint a kevesebb pénzt hozó, de örömmel, egyéniségünk feladása nélkül végezhető dolgot. S a bálványok döntögetése csak addig tetszik nekik, amíg a másokét próbálják ledönteni. A sajátjuk piszkálgatása már annyira nem jön be nekik. (Nagyokat tudok röhögni, amikor a politikai korrektségen előszeretettel gúnyolódó jobbosok lila fejjel üvöltenek nemzet-és vallásgyalázásról, amikor az ő kedvenc bálványtabuikba rúg bele valaki.) Én pedig csalhatatlan érzékkel dobtam fel olyan témákat, amik legalábbis kínosak voltak. Még a legliberálisabb embereknek is vannak olyan kis házi minibálványai, amelyeknél nem tűrik a bírálatot. Kellemetlen volt, amikor az ilyenekre a kölcsönös tisztelet mellett is rámutattam. Vagy arra, hogy az általuk vallott liberalizmus a saját vezetői döntéseiknél nem mindig érvényesült. Ugye, még a szenteknek is maga felé hajlik a keze, s azt még ők se viselik el, ha ezt a képükbe vágják. (Sőt, minél inkább "szent tehén" valaki, annál kevésbé tűri el.) Így hát kölcsönösen elmúlt a tisztelet, vele távozott el a munka öröme is. Nekem mindig fontosabb volt, hogy a főnökeim tiszteljenek, korrektek és humánusak legyenek, hogy élvezzem, amit csinálok, minthogy még többet keressek. Amikor ez a politikai médiában nem (illetve egyre kevésbé) ment, akkor némi habozás, vívódás után őrlángra tekertem. Főként, mert találtam új, még izgalmasabb játékot. De ez már egy másik történet.