"Hülye vagy fiam, a fa nem kék" - a megfojtott kreativitást nem könnyű visszakapni

Mitől kreatívabb egy gyerek a felnőttnél?

Röviden: sokkal közelebb van a saját tudattalanjához. Kreativitáshoz fontos, hogy teljes személyiségünkkel részt vegyünk a tevékenységben. Egy gyereknél könnyebb az átjárás a tudatos és a tudattalan között, így nincs gátja a kreatív energia felszabadulásának. Jung szerint a mű, amely a tudattalanban jön létre, tőlünk független, autonóm komplexum. Egyszerűen létre akar jönni. Gyerekeknél, ha nincsenek még elrontva az óvoda, iskola által, akkor az alkotás könnyebben jön át, könnyebben megnyilvánul. Babitsot idézve: „Nem az énekes szüli a dalt: a dal szüli énekesét.”

Eszünkbe juthat az a tipikus, a kisgyerekhez szóló felnőtt kérdés, hogy „Miért rajzolsz kék fát, piros elefántot? Ilyen nincs a valóságban”. A felnőtt azt nem érti, hogy a gyerek érzelmi preferenciával dolgozik. Vagyis más összefüggés van a színek és az állatok között, amikor alkot. A spontán érzelmek vezérlik, amelyek egy gyereknél még sokkal bővebb teret kapnak, mint egy felnőttnél. Ez nem racionális. Ezt a felnőtt agy nem tudja kitalálni.

A játéknak milyen szerepe van a kreativitásban?

A játék szabadsághoz kötött tevékenység, mint a művészet. A fejlesztő játék nem játék, az irányított játék nem játék. A játék mindig belső képekből, szabad asszociációkból indul ki. Amikor egy kisgyerek azt mondja a szőnyegre lépni akaró felnőttnek, hogy „Vigyázz, ne lépj a szőnyegre, az tenger!”. Vizsgálatokból tudható, hogy a gyerek ilyenkor valóban tengert lát, de kettős tudata van. Tudja, hogy valójában egy szőnyeg szélén áll, de az számára az adott pillanatban, a játékban tenger.

A gyerek belső képekkel „dolgozik”, így dolgozza fel az indulatokat, érzelmeket. A kreatív ember is ezeket engedi el, mondjuk egy brainstorming alkalmával.

Mivel öljük meg a gyerekeink kreativitását?

Vekerdy TamásAhogy előbb is említettem, amikor azt mondjuk „Hülye vagy kisfiam, hol láttál te kék fát? A fa barna.” Miközben valójában nem létezik barna fatörzs, sokféle árnyalata van, pirosas, szürkés, de egynemű barna nincs. Nem reális, az érzelmi világnak pedig pláne nem felel meg. Ezzel eltereljük a gyereket a spontaneitástól, nem hagyjuk a belső indíttatást érvényesülni, hanem konvenciókra, sablonokra szoktatjuk.

Miközben a munkaerőpiacon a jövőben az elsődlegesen szükséges készségek közé tartozik a kreativitás (pl. World Economic Forum listája), a magyar oktatás mintha erre fittyet hányna?

Bünteti az oktatás a kreativitást. A kreatív gondolkodás szétfutó, divergens. A kreatív ember „agyrobbanást” él át, amikor feladatot kap. Ezer dolog jut róla eszébe, ebből jönne ki az innovatív megoldás, ha hagynánk. De amikor a gyerek ezt hallja: „Ne hadoválj...” - feltettem egy egyenes kérdést, ezen az egyetlen úton küldd vissza az egyetlen lehetséges megoldást. Pedig ilyen nincs, nem egyetlen megoldási út van a legtöbb dologra, de ezt a magyar iskola nem ismeri el.

Ha jó eredményt ír le egy matekdolgozatnál, de a levezetés nem a tanultak szerint szerepel, akkor jön a megjegyzés, hogy „Kisfiam csaltál...” - mert a tanár nem ismerte fel az egyéni, eredeti levezetést. Egy 2001-es Pisa-vizsgálatban az volt a feladat, hogy határozd meg az Antarktisz területét. Adva volt egy mértékegység, mondjuk 100 km. Az Antarktisz partvonala tagolt, csipkés. A magyar gyerek neki sem kezdett, mert nem tudta valamilyen tanult sablonba beletenni a feladatot. A finn gyerek bekockázta a területet, tele és félig tele kockákra bontotta, és megsaccolta a méretét. Vagyis alkalmazott egy kreatív elvet.

A magyar gyerekeknek tévedni, hibázni tilos, ezért nem tudnak idegen nyelveken sem beszélni. A feléjük irányuló elvárások szerint csak nyelvtanilag tökéletesen lehet megszólalni. Míg más országokban a hozzáállás a hibázz ahogy bírsz, csak értsenek meg, próbáld meg kifejezni magad.

Mekkora hátránnyal indul egy gyerek, ha a környezet nem támogatja a kreatív energiákat, gyerekkori törekvéseket?

Döntő szerepe a családnak van, persze az iskola óriási lemaradást tud okozni. Míg másutt a gyerekek közötti társadalmi különbség csökken az évekkel, addig Magyarországon növekszik. A hátrányos helyzetű gyerekek pedig eleve hendikeppel indulnak. Ez pedig az egész társadalom számára hátrány.

A gyerekek nem mernek kérdezni, tévedni, hibázni. Pedig tévedni, hibázni jó, mert abból jövünk rá, merre menjünk tovább. A magyar oktatási rendszer nem azt kérdezi „Mit tudsz, kisfiam?”, hanem addig nyomja a gyereket, amíg ki nem derül, hogy mit nem tud. Karácsony Sándor mondta, hogy a magyar iskolában az kérdez, aki tudja a válaszokat és annak kell válaszolnia, aki nem tudja. Ez a helyzet pedig lebénítja a kreatív erőket. Pedig Széchenyi is a maga korában azt képviselte az oktatási miniszterrel folytatott vitájában, hogy a gyerek 18 éves koráig nem kell túl sok mindent „fejbe kelepcézni, a diszkusszióval fejlődik a karakter”, hanem utána kell sokat tanulni. Vagyis előbb a jellemképzésre és a személyiségfejlődésre kellene helyezni a hangsúlyt.

Mit tehetünk felnőttkorban, hogy megfordítsuk magunkban, visszataláljunk a kreativitáshoz?

Vannak önfejlesztő körök, amelyek megpróbálnak visszatérni a kreatív, szabadabb gondolkodás felé, a tévedés lehetősége felé. Egyik nagyon kedves főnököm mondta egyszer, hogy „Engem nem érdekel, ki mikor jön be, mikor megy el, mit csinál. Év végén megnézem, van-e elvégzett munka? Ha nincs, akkor az illető ki van rúgva.” Sok helyen ezzel ellentétben a legyél bent minél többet, légy szem előtt elve uralkodik még mindig. A tanárokat is erre készteti a jelenlegi rendszer. Így nem lehet eredményt, kreativitást elérni. De ezek a rendszerek előbb-utóbb összeomlanak, elpusztulnak.

Érdemes-e, és ha igen, miként a gyereket egy-egy pálya felé terelni?

Nem érdemes. Mára a kamaszkor nagyon megnyúlt. A 19. században 17-18 éves korra befejeződött. 14-15 évesen kezdtek a lányok menstruálni, 17 évesen már tömegesen házasságra léptek, 18 évesen gyereket szültek. Mára az előbbi korábbra csúszott: az első menstruáció 11-13 évesen bekövetkezik, viszont a gyerekvállalás ideje későbbre került, a húszas évek második felére, 30 éves kor környékére. A pályaválasztás is kitolódott, a fiatalok gyakran nagy vargabetűkkel jutnak el ahhoz, hogy mit szeretnének csinálni. A 20. század elején a személyiség kiteljesülését jelentette, ha valaki önállóvá vált, szakmája lett. Mára nem akarják felvenni a foglalkozás „maszkját” az emberek, mert úgy érzik, rájuk fagy és megáll a személyiség fejlődése. Ezt nem akarják.

Hogy meddig támogassuk a gyereket? Úgy gondolom, amíg valaki tudja és kedve van hozzá. „Hagyd békén a gyereket, hogy megtalálja, mit szeretne csinálni. Ha békén hagyod, támogatod, meg fogja találni.”