Ki teremtsen munkalehetőséget?

Elavult szabályozás

Szándékosan írtam munkalehetőséget és nem munkahelyet. A munkahely-teremtés ugyanis elsősorban tipikus foglalkoztatási formát jelent: 8 órás munkanapot, az európai átlagnál jóval magasabb szintű adó- és járulékfizetési kötelezettséget, a Munka Törvénykönyvében foglaltak betartását. Ennek a törvénynek az elődjét a múlt század húszas-harmincas éveiben a tömegtermelésre berendezkedő nagyvállalatok számára találták ki, és a módosítások ellenére sem alkalmas a jelenlegi formájában arra, hogy a legtöbb munkavállalót foglalkoztató mikro-, kis- és középvállalkozások, családi gazdaságok mindennapi működését szabályozza. A Magyarországon tevékenykedő nagyberuházók (transznacionális vállalatok, "multik") is többnyire csak formálisan tesznek eleget a magyar jogszabályoknak: mindent szabályosan lepapíroznak, miközben a minimális szintre korlátozzák a munkavállalói érdekek érvényesítésének lehetőségét.

A foglalkoztatás jogszabályi hátterének megreformálása elengedhetetlen. Ebben a folyamatban azonban nemcsak a mindenkori hatalom gyakorlóinak, a kormánynak és a munkáltatói érdekképviseletnek kell részt vennie, hanem be kell vonni a döntés-előkészítésbe mindazokat, akiket a szabályozás érint. Csak akkor lesz az új foglalkoztatási törvény valamennyi érintett számára elfogadható, ha a társadalmi szervezetek, a kis- és középvállalkozások, a közszférában foglalkoztatottak, a hagyományos érdekképviseleti szervezetek, valamint az atipikus foglalkoztatási formákban tevékenykedők érdekei is kifejezésre jutnak.

Az állam felelőssége

A rendszerváltozás óta az állam nem tekinti feladatának új munkahelyek létesítését, sem a meglévők megtartását. Magyarországon a nagy múltú, leginkább a keleti piacra termelő állami vállalatok jelentős része teljes egészében magánkézbe, külföldi tulajdonba került - vagy jogutód nélkül megszűnt. Az állam feladatát a rendszerváltó politikai szereplők a következőképpen határozták meg: "Az állam feladata a gazdasági növekedés feltételeinek megteremtése. Ez elsősorban nem új munkahelyek létesítését, hanem a munkaképesség és a tőkevonzó-képesség erősítését jelenti. További kiemelt feladat az emberi jogok érvényesítésének garantálása, valamint a szociális biztonság javítása."

A jelenlegi kormány szándékai lényegében összhangban állnak az idézett elvárásokkal. Az Európai Uniótól, valamint a munkaerőpiaci alapból származó források átcsoportosításának célja a munkahelyek megőrzése, új munkahelyek teremtésének ösztönzése a magánszférában. Az előrehozott nyugdíjazások minimális szinten garantálják a szociális biztonságot, elismerve, hogy az állampolgárok és az állam között létrejött társadalmi szerződés - bár nehézkesen, kényszerűen és egyre kiszámíthatatlanabbul - még működik. Mindemellett a kormányzat a jelenleg 700 000 főt foglalkoztató közszférában sem tervez újabb leépítéseket. Ezek a tervezett intézkedések azonban aligha nyugtatják meg azokat, akik a közelmúltban kényszervállalkozók, munkanélküliek, szociális segélyben részesülők lettek, és a továbbiakban sincs esélyük arra, hogy nyugdíj-jogosultságot szerezzenek, sem pedig arra, hogy visszatérjenek a munkaerőpiacra.

Felmerül a kérdés, hogy a tervezett intézkedések elégségesek-e a kibontakozó gazdasági-szociális válság kezeléséhez. Ösztönzi-e a kisvállalkozásokat az elbocsátások elkerülésére "a dolgozói létszám megtartásához felvett hitelekhez" a központi költségvetésből nyújtott kamattámogatás? Elvárható-e, célnak tekinthető-e hogy a kisvállalkozások hosszú távon hitelből finanszírozzák már nemcsak a szükséges fejlesztéseket, hanem a munkabéreket is?! Amennyiben ez a gyakorlat elterjed, végső soron oda vezet, hogy a munkavállalók potenciális adósként jelennek meg a munkaerőpiacon, akik azért fizetnek, hogy dolgozhassanak. Ez nem abszurditás. Sok vállalkozás jelentős összegeket fordít piacszerzésre hitelből, annak ellenére, hogy a liberális közgazdasági elméletek szerint bárki beléphet a szabadon versenyző piacra...

A kereskedelem-politikában a termelők és a fogyasztók által megfogalmazott elvárás az árfelhajtó lánckereskedés, a soklépcsős felvásárlói hálózatok megszüntetése, a terméknek a termelőtől a fogyasztóhoz történő közvetlen eljuttatása. Legalább ilyen fontos célkitűzésnek kellene lennie a sokszereplős állami beruházások esetén azoknak az árfelhajtó piaci szereplőknek a kiiktatása, amelyek a tényleges értékek előállításában nem vesznek részt, a forrásokat nem biztosítják, ugyanakkor a megvalósuló beruházásokból jelentős profitra tesznek szert. A nem kellőképpen hatékony szabályozás a kiskapuk százait hagyja nyitva például az építőiparban, ahol a megrendelő (a magyar állam) és a munkát ténylegesen elvégzők (adófizető magyar állampolgárok) között hosszú "pénzelnyelő" láncolat húzódik a külföldi befektetőn keresztül a bankgaranciát nyújtó (külföldi tulajdonú) pénzintézeteken át a generálkivitelezőig, majd a különböző munkaerő-kölcsönző cégeken keresztül a betéti társaságokig vagy egyéni vállalkozókig, akik a munkavállalókat ténylegesen foglalkoztatják - rendszerint minimálbérért vagy rövid távú, alkalmi jellegű munkaszerződéssel, esetleg az állam vagy az önkormányzat által finanszírozott közmunkaprogram keretében.

Úgy tűnik, a kormányzat tervezett intézkedései a jelenlegi helyzet fenntartására irányulnak. A járulék-fizetési kedvezmények elsősorban a munkáltatói érdekeket szolgálják. A foglalkoztatók terheinek csökkenése ugyanakkor nem jelent automatikusan fizetésemelést a munkavállalók számára, akiknek a státuszát továbbra is a Munka Törvénykönyvében meghatározott szigorú alárendeltség, kiszolgáltatottság határozza meg. Nem ösztönöznek további munkaerő foglalkoztatására sem, hiszen a munkabérek kifizetésére fordítható összegek - a kialakult struktúrák megváltoztatása nélkül - nem emelkednek a létszám bővítésével arányosan.

A megoldás nem lehet más, mint az, hogy az állami beruházások esetén az állam, mint megrendelő, ténylegesen vállaljon szerepet, és a beruházás időtartamára kinevezett megbízottja által koordinálja a nagyberuházásokat. Nem irányító hatóságokat kell létrehozni, a korrupciót hatékonyan elősegítő közbeszerzési pályázatokat meghirdetni, hanem olyan kis létszámú projektszervezeteket alakítani, amelyek képesek a beruházások költségvetésének megtervezésére, a rendelkezésre álló források felhasználásának ellenőrzésére, a végrehajtás megszervezésére, a munkaerő toborzására és legális foglalkoztatására, valamint a munkafolyamatok összehangolására – és nem utolsósorban a határidők betartására.

A külföldi beruházók felelőssége

Az import alapanyagokból döntő mértékben külföldre termelő külföldi beruházók a termelést az aktuális és a közeljövőben várható globális kereslethez igazítják. A multik a hazai munkaerőt egyszerű költségtényezőnek tekintik, válság esetén könnyen megszabadulnak a feleslegessé váló munkavállalóktól, leginkább a kölcsönzött dolgozóktól, akik iránt a továbbiakban semmiféle felelősséget nem vállalnak. Döntéseik következményeként a beszállítói hálózatok - kis- és középvállalkozások százai - mennek csődbe világszerte, ezáltal tovább csökkentve a keresletet. Az egyetlen jövedelemforrásuktól eleső munkavállalók szociális ellátását a külföldi cégek menedzsmentje teljes mértékben az általuk létesített üzemeket befogadó országra hárítja. Nincs olyan nemzetközi szervezet, ami arra kötelezné a transznacionális vállalatokat, hogy bármilyen módon felelősséget vállaljanak az általuk foglalkoztatottakért. A munkavállalói érdekképviseletek sem erősödtek meg annyira, hogy az országhatárokon átnyúló termelési folyamatokat átlássák, érdekeiket - ugyanannak a cégnek más országokban tevékenykedő munkavállalóival összefogva - hatékonyan érvényesítsék.

Leginkább a még állami kézben lévő oktatási, nevelési intézmények tudatosíthatják a leendő munkavállalókban, hogy a gazdaság nem különíthető el a társadalomtól, sem a munkát végző embertől. A gazdaság a társadalom alrendszere, az üzleti célokat pedig a társadalmi szükségleteket kielégítő érték-előállítási folyamat részének kell tekinteni, abban az esetben is, ha a termelő tevékenység és a termékek értékesítése átnyúlik az országhatárokon. Csak a szervezett, saját érdekeiket hatékonyan érvényesíteni képes dolgozók kényszeríthetik a transznacionális vállalatok tulajdonosait arra, hogy munkájuk eredményéből ők is - csakúgy, mint a menedzsment - mindaddig részesedjenek, amíg abból a cégnek haszna származik. Tehát abból az extraprofitból, amit esetenként a külföldi befektetők más országokban realizálnak, minél nagyobb hányadot a munkavállalók javára forgassanak vissza, függetlenül attól, hogy a termelés az adott országban folyamatban van-e még.

A válság pozitív hozadéka lehet, ha mindazok, akik a jövőben is a munkájukból kívánnak megélni, tudatosítják az érdekeiket, és megszervezik azokat a modern érdekérvényesítő hálózatokat, nemzetközi szervezeteket, amelyek rákényszerítik a gazdasági és a politikai döntéshozókat a szociális biztonság garantálására az országhatárokon belül - és azon túl.

A kisvállalkozások "megsegítése"

Sajtóhír: "A munkaügyi tárca azoknak a kis- és középvállalkozásoknak, amelyek regisztrált álláskeresőnek vagy csoportos létszámleépítés során elbocsátott embereknek adnak munkát, egy éves járulékmentességet kíván biztosítani. A többletfoglalkoztatást az állam szintén támogatja. Az újonnan felvett dolgozók esetén az 5 és 50 közötti dolgozót alkalmazó cégek öt régi alkalmazottja kap majd tíz százalékpontos járulékfizetési kedvezményt. Emellett a vállalkozások további járulékfizetési kedvezményre is számíthatnak: a hátrányos helyzetű térségekben működők akár három éves mentességet is kaphatnak."

A fenti intézkedés-tervezetek tálcán kínálják a lehetőséget az élelmes vállalkozók számára a kedvezmények igénybevételére anélkül, hogy a munkavállalók helyzetét érdemben javítanák. Ha a felajánlott kedvezmények realizálhatók a vállalkozásban, érdemes a dolgozókat elbocsátani, majd újra alkalmazni, telephelyet létesíteni a hátrányos helyzetű térségekben... Mindezek ellenére sem érdekük a mikro- és kisvállalkozásoknál foglalkoztatottaknak, valamint az egyéni vállalkozóknál, a mezőgazdasági őstermelőknél és a magánszemélyeknél alkalmazásban állóknak, hogy a Munka Törvénykönyve hatálya alá tartozzanak. A hierarchikus alá-fölérendeltség érvényesítése a mikroszintű gazdálkodási egységek esetén szétzilálja a demokratikus működés alapjait. Mivel ebben a környezetben a bevételek ritkán kalkulálhatók előre néhány hétnél vagy hónapnál hosszabb időtartamra, a munkavállalók közül sokan úgy gondolják, jobban járnak, ha a járulékaikat saját maguk után fizetik a tényleges - a minimálbért gyakran el sem érő, alkalmi jellegű - jövedelmük után, olyan mértékben, ami a mindennapi megélhetésüket nem veszélyezteti. Amikor a hosszú távú, nyugdíjcélú megtakarítások csak a mindennapi megélhetési kiadások rovására lennének finanszírozhatók, sem az alkalmi munkavállalóknak, sem az őket foglalkoztatóknak nem érdekük - a hatályos adó- és járulékfizetési szabályok betartásával - az állami bevételek növelése. Senkitől sem várható el, hogy a saját érdekei ellen cselekedjen, saját megélhetését veszélyeztesse bármilyen nehezen definiálható közcél érdekében.

A mikro-, kis és középvállalkozások akkor lehetnek sikeresek a jelenlegi piaci viszonyok között, ha elsősorban az önellátásra rendezkednek be, és csak akkor válnak a transznacionális vállalatok beszállítóivá, ha legalább középtávú (5-10 évre szóló) garanciát kapnak arra, hogy a megrendelő igényt tart a tevékenységükre. Ehhez hasonlóan, amennyiben a megrendelő a magyar állam, az állami beruházásokhoz kapcsolódó projektmunkákat közvetlenül a mikro-, kis- és középvállalkozások számára célszerű meghirdetni. A beruházási láncok rövidítésével több jövedelem maradna a munkavállalóknál, ugyanakkor az állam bevételei sem csökkennének.

Akik kiszorulnak a munkaerőpiacról...

Minden válságnak vannak vesztesei. A mostani recesszió leginkább azokat sújtja, akik anélkül veszítik el a munkahelyüket, hogy nyugdíjjogosultságot szereznének, megtakarításaik nincsenek, és esetleges hiteltartozásaik miatt a puszta létfenntartásuk is veszélybe kerül. Amennyiben mindezek ellenére kifejezésre juttatják, hogy képesek és hajlandóak bármilyen jövedelem-szerző tevékenységet végezni megélhetésük biztosítása érdekében, ennek a szándéknak a kinyilvánításával beindítják a szociális biztonságot garantáló társadalmi önvédelmi mechanizmusokat. Ugyanis senkinek sem érdeke, hogy a leszakadó rétegek bűnöző életmódra térjenek át, és a jogszabályok semmibevételével, saját erejükből küzdjenek eleinte a létfenntartásért, később a korábban megszokott, majd azt meghaladó jólét eléréséért.

A kormányzat a közfoglalkoztatást legszívesebben az önkormányzatok hatáskörébe utalná, anélkül, hogy a szükséges forrásokat biztosítaná a megnövekedő feladatok teljesítéséhez. Leghatékonyabban azonban a helyi vállalkozások és civil szervezetek vonhatják be az értékteremtő munkavégzésbe, valamint a helyi szükségletekhez és igényekhez igazodó szolgáltatások nyújtásába a potenciális munkavállalókat. A folyamatos elfoglaltság feltételeinek biztosítása a legfontosabb. A "rendelkezésre állási járulék" folyósítása mindazoknak, akik munkaképesek, valamint az egészségügyi alapellátás garantálása a legkiszolgáltatottabbak részére elemi érdeke minden közösségnek.

A válság megoldásának azonban a legfontosabb feltétele, hogy a kormányzat a rendelkezésre álló forrásokat valódi munkalehetőségek megteremtésére fordítsa, garantálja az EU-források eljuttatását a tényleges munkalehetőségeket teremtő mikro-, közép- és kisvállalkozások, valamint az önkormányzatok részére.

Visegrádi Ildikó, HR Portal