Miért bullshit a vállalati küldetésnyilatkozat?

Nem a nyilatkozattal van baj, ugyanis ami benne le van írva, valószínűleg nagyjából igaz egy mikrovállalkozás, ahol három-öt ember dolgozik a méretéből és a jellegéből adódóan képes specifikusabban fogalmazni; egy többezer fős vállalatnak rengeteg szereplővel (stakeholderrel) kell konszenzusra jutnia, legyen szó egy mindössze néhány mondatos küldetésnyilatkozatról, hogy annak tartalmával és hangvételével az érintettek azonosulni tudjanak valójában mi más is lehet egy nagyvállalat küldetése, mint a minőség, megbízhatóság, a részvényesek érdekeinek szem előtt tartása?

Amit aggályosnak szoktunk tartani az a küldetésnyilatkozat formátuma, annak kommunikációja. A felsővezetők olykor azt hiszik, hogy ha ők sok munkával, fejtöréssel és vitával megszülték a küldetésnyilatkozatot, akkor elegendő aranykeretes táblákon az üzemcsarnokok központi helyein kifüggeszteni azt és máris mindenki a magáénak vallja annak tartalmát.

Pedig éppen az aranykeret, a nagy cécó az, ami felszítja az ellenérzéseket az alsóbb szinten dolgozókban. „Persze, erre van pénz, de egy jól zárható öltözőszekrényre már nincsen” - gondolják vagy mondják. És valóban: hogyan is fog kiváló, magas színvonalú, olcsó, gyors, jó, különleges szolgáltatást nyújtani egy cég, ha a benne dolgozók munkakörülményei csapnivalóak?

És persze aggályos az a körülmény is, hogy a benne leírtak és a napi gyakorlat olykor köszönőviszonyban sincsenek egymással. Ha egy vállalat legfőbb értéke például a kiszámíthatóság és ezt fennen hirdeti is magáról, akkor a dolgozók joggal várják el, hogy a havi munkabér kiszámíthatóan érkezzen a bankszámlára, hogy a műszakot követő túlóra ne tegyen keresztbe a családi életnek és a többi.

Rendkívül divatos lett a „why, how, what” logika (lásd itt), mely lényege, hogy a küldetésnyilatkozat megfogalmazásakor (és egyáltalán a cég létének értelmének keresésekor) az érintettek abból induljanak ki, hogy miért is csinálják azt, amit (why), majd csak ezután következzék az, hogy hogyan (how) és így tovább.

Nos, ha valaki sok évet eltölt egy vállalatnál, az már önmagában egy küldetés: a maga szerény módján hozzájárul, hogy emberek ezrei jussanak minőségi ételhez, energiához, utazáshoz, szoftverhez és a többi jószághoz. Ez már magában egy krédó. Ezt tudja vezérigazgató és betanított munkás egyaránt. Nem biztos, hogy állandóan valamiféle magasztos dolgot kell fennen hangoztatni, hiszen az elköteleződés éppen az, hogy valaki egy nyirkos, sötét novemberi reggelen is bemegy a munkahelyére. Olykor nagyobb az ereje az ilyen jellegű elköteleződésnek, ha nem mondjuk ki, csak csináljuk.


A fenti írás a szerző most megjelenő Droidok? című könyvén alapszik.