Nyűgözz le! - közös élmény és ellentmondások feloldása a tréningeken

Logikus lenne ezzel kezdeni a workshopot: végig menni ezen a szakaszon együtt, kihangosítva, megmutatva a belső szempontokat, érzéseket dilemmákat is, amelyek minden fejlesztési folyamatban jelen vannak, de talán kevesebbszer kerülnek fel a tárgyalóasztalra, mint kellene. Csináljunk egy közös nagyítást erről, ottliki értelemben, ahogy Medve Gábor kézirata kibont egy-egy képet, emléket az Iskola a határon című regényben.  

Mindezen kibontások fénytörésében válik még izgalmasabbá a kérdés: hogyan viszonyul az élmény a tanuláshoz? Hétköznapi életünk telis-tele van élménnyel, mégse vezetnek ezek valódi tanuláshoz, fejlődéshez? Mit tanultunk meg akaratlanul az elmúlt évtizedben, mihez alkalmazkodtunk sikeresen úgy, hogy szinte alig vettük észre, mi határozza meg a személyes élményekhez való viszonyunkat mostanság? Szécsi Pál 1971-ben arról énekelt, hogy hol van a boldogság, ma arról kellene dalt írni, hogy hogy jön gyorsabban a dopamin, és kell-e ehhez még valódi interakció, kapcsolatba kerülés? Kevéssé tűnik romantikusnak. 

A tervezett közös gondolkodásban nem a boldogságkeresés romantikájára fókuszálunk majd, hanem arra, hogy mi kell(ene), hogy történjen ahhoz, hogy valóban valami új megszülethessen bennünk (ami talán még mindig minden fejlesztés célja) és ezt hogyan segíthetik az élmények? Milyen típusú megérintődések azok, amiket érdemes céloznunk, és ezekhez a megérintődésekhez milyen kockázatokat kell vállalni egy-egy fejlesztési programban? (Ide fog passzolni Ottlik ars poeticája reményeim szerint – de erről csak majd a helyszínen...) 

A fenti, élmények kapcsán megfogalmazott kockázatok pedig hogyan viszonyulnak ahhoz, amit közösen a workshop elején összeraktunk a megrendelő, résztvevő, fejlesztő titkos szándékai fejezetben? És persze hogyan viszonyulnak ahhoz, amit hétköznapi valóságnak hívunk, ami időről időre segít pontosabban érzékelnünk a realitást, hogy mennyi lelkizés, mélység fér bele egy programba, úgy általában is, és ezen a konkrét workshopon is. 

Itt is Ottlik segít az arány megtalálásában: Értette pontosan. Ezt is nehéz megmagyarázni. Lefordíthatnám ilyenféleképpen: “Látod, marha, mit jártatod annyit a pofádat, én itt ésszel figyelem a dolgokat már régóta, te meg a válságos pillanatban locsogni kezdesz nekem, hosszú, érzelgős történeteket adsz elő, és kiteregeted bonyolult lelki finomságaidat, holott a fene se kíváncsi rá, s közben lecsúszunk a jó fekvőszékről...”

Fekvőszékek biztosan nem vonják majd el a figyelmünket, a többit közösen meglátjuk/megcsináljuk, ha jöttök.

Szmejkál Szabolcs

Nyitókép Freepik