Kötődés a munkahelyhez

Érdekes HR-es feladat a cégkultúra megalapozása, a munkavállalók lojalitásának megteremtése. Persze ennek is vannak árnyoldalai a munkavállalóra nézve...

Nagyobb cégek egyre több dolgot ígérnek, ajánlanak – végül szerencsére adnak is – egyes munkavállalóiknak, mert a lojalitás erősítése, a folyamatos motiválás már a cég HR-stratégiájának részévé válik egyre több helyen. Ez örömteli, de van egy komoly árnyoldala is a munkavállaló számára.

Amikor megtörténik a béralku, akkor még „csak” cafeteria-elemek, autó korlátlan magánhasználattal, telefon-flotta stb. az, amit a cég ad, a munkábalépés után viszont egy cégkultúra részévé is válik a munkavállaló. Jobb cégek igyekszenek nagyon baráti, csapaterősítő hangulatot, akciókat, eseményeket kitalálni. Céges filmklub, egy cég által bérelt tornaterem kosárlabdára minden szerda este, céges süti a heti megbeszélésekre, uszodabérlet stb. Boldog itt a munkavállaló, amíg be nem üt a krach.

Láttam ilyen esetet, és ugyan több mint 10 éve történt, rendesen bevésődött. Egy jól teljesítő kollégával egyszer csak tudatták, nem lesz rá sem szükség a jövőben, megszűnik az általa vitt termék. Specialistaként nem tudják máshová elképzelni a cégen belül, bocs (tipikus babérlevél-történet). Törvényes végkielégítés, felmondási idő persze járt neki, de bejárni dolgozni másnaptól már nem kellett. Autót, telefont, azonnal leadni, mire kiért a főnök irodájából, a számítógépét már elvitték az asztaláról az IT-sok. Futkosson egy doboz után, amibe bepakolhatja az íróasztaláról a családi fényképet, személyes tárgyait, mint valami 80-as évekbeli amerikai karrierfilmben. Aztán törölni a regisztrációját a filmklubra, visszaadni a céges bögrét, közben mindenhol elmondani, mi történt. Végül kérni valakitől egy BKV-jegyet, hogy egyáltalán hazajusson, mert a környéken sehol sem árulnak, egyáltalán milyen buszok járnak erre? Végignézni is szenvedés volt, elképzelem, milyen lehetett átélni...

Amikor valaki egy ilyen állást veszít el, az nemcsak az állás elvesztésével, anyagi létbizonytalansággal jár együtt, hanem a közösségi élet elvesztésével is. Már nem járhat a kollégákkal kosarazni, nem tud filozofálgatni velük a filmklubban, mert kívül van a kerítésen… Sörözni még elmehet velük, de a volt kollégáknak nem nagyon lesz idejük rá, elvégre minden szerda kosarazás, minden hétfő este filmklub. Kihat a családra is: hogyan viszi reggel a gyereket oviba kocsi nélkül, szólni kell mindenkinek, hogy új telefonszáma lett. El kell mondani, miért, fogadni a sajnálkozásokat.

Sokat gondolkodtam a történetén akkor is, azóta is, és mindig arra jutottam, hogy akármennyire is szeretné a cég, akármennyire is kényelmes a munkavállalónak, hiba ennyire kötődni egy olyan bizonytalan dologhoz, mint a munkahely. Mert az igénye mindenkinek hosszútávú, biztos állás lenne (a cégeknek is ez lenne a jó), de ez a mai gazdasági helyzetben sokszor nem reális lehetőség. Fontos, hogy szeressük a munkánkat, munkahelyünket, jó viszonyban legyünk a kollégákkal, de tudatában kell lennünk: nem tart örökké. A cégek gazdasági környezete akár válságban van, akár növekszik, változásokat okoz. Mostanában is kapok olyan motivációs leveleket jelöltektől, akik még magyarázzák benne, miért vesztették el előző állásukat, de úgy, mintha életük szerelmét vesztették volna el. Próbálják leírni, nem az ő hibájuk volt, mert még az van a fejekben, hogy ha valaki elveszíti az állását, az biztosan hibázott. Pedig tudnunk kell, nincs mit megmagyarázni: a munkanélküliség, az állás elvesztése természetes része a jelen gazdasági és társadalmi világunknak. Ez nem jó, de attól még tény.

A másik véglet

Az egyik ismerősöm talán túlzásba vitte a tudatos elhatárolódást, pont azért, hogy őt soha ne sokkolja a munkahely elvesztése. Határozott idejű munkaszerződést kötött, tudatta is már a bemutatkozásakor mindenkivel, milyen időszakra érkezett. Volt külön privát telefonja, és nem a céges telefonját „lakta be” magánélettel. Önéletrajza folyamatosan nála volt papíralapon, floppyn, manapság pendrive-on hordozza. Mostanában valószínűleg online is szorgalmasan karbantartja álláskeresői profiljait. Céges autót csak céges ügyben használt, hiába volt engedélyezett a magánhasználat. Az autóban az összes privát holmija egy pakli papír zsebkendő és egy esernyő volt, nap végén beállt a céges parkolóba, átült a saját autójába, és hazament vele. Céges laptopon semmilyen privát fájl nem volt, még egy mp3, egy fénykép sem. Nem járt kollégákkal sörözni, focizni, szabadidőt tölteni közösen, mondván a munka az munka, ne keveredjen a magánélettel. Nem kért a céges „csapatépítésekből”, mondván a magánidejét nem tudja erre áldozni. Ideális családapa volt, és jó szakembernek tartották a kollégák, szerettek is vele dolgozni. A távolságtartását elfogadták, hiszen udvarias, korrekt ember volt, jó humorral, csak éppen elutasított mindenfajta kötődést. Igazi rajongással töltötte el a munkája, lelkesedése minden egyes prezentációján látszott, ha a munkájáról mesélt, az is impresszív volt.

-----

Azt hiszem, valahol a két véglet között lehet a boldogító út. Amikor megtartod a magánéleted magánnak, amikor a dolgaidat nem a cég tulajdonolja. Mindenkinél egyéni, hol húzza meg a határt. Lényeg, hogy meghúzza valahol, és ezt a határt már az állásinterjún is közölje.