Mi újat lehet még mondani az álláskeresésről? – Előadói tanulságaim a Megoldásközpont Reziliencia konferenciájáról

Tanácsadóként könnyű abba a hibába esni, hogy ami nekem egyértelmű, az másnak is. Ezért jó az olyan visszajelzés, ami teljesen ismeretlenektől jön, akik még sosem hallottak a Jobangelről, nem olvastak tőlem. Mert bizony én is egyfajta szakmai-kommunikációs buborékban pörgök, ami bár igen nagy, akkor sem hallatszik ki belőle az üzenet.

A konferencia közönsége a lélek működésével kapcsolatos gyakorlati tudást kereste, az előadók a reziliencia, azaz lelki ellenállóképesség kialakítására tették a hangsúlyt – ez volt a cél. Én meg jöttem az egzisztencia egy fontos elemével, a pragmatikus nézetből bemutatott karrierépítéssel, igazi furcsaságként.

Minden előadó kapcsán megkérdezték a közönséget, mi volt a legfontosabb üzenete szerintük az adott előadónak. Nos, nálam olyasmiket emeltek ki újdonságként, amiket szó szerint tizenéve mondok…

Az álláskeresés egy 8 órás munka

Ezt régen még az álláskereső munkanélküliek lenézése ellen fogalmaztam meg. Amikor még ilyen mondások terjengtek, hogy „aki dolgozni akar, az tud is”,

aminek jegyében a feketemunka, az álláskeresők preferenciáinak elfojtása, a fizetési igények letörése, a munkavállaló kihasználhatóságának megteremtése volt a munkáltatói és intézményi cél – mondván, hogy ez itt kérem a kapitalizmus (nem az, de ezt itt most hosszú lenne kifejteni). Az ilyen törekvések nem múltak el, csak az eszközök lettek kifinomultabbak: pl. a nők részmunkaidőbe kényszerítése, vagy az álláshirdetésbe bérajánlat kiírása pont ilyen eszközök manapság…

A 90-es évek végén még nem volt általánosan elterjedt az internet, a Linkedin meg pláne nem (2003-ban indult), a többség alig beszélt angolul, nem tudott mit kezdeni a PC-vel, az önéletrajzírás valami misztikus hablaty volt, és macerás, mert a nyomtatás sem volt elérhető, telefon még vezetékes sem volt az otthonokban, nemhogy mobil lett volna. Az első állásom megszerzéséről táviratban(!) értesített a munkáltatóm, az a bizonyos svéd multi. Jóval nehezebb munka volt az álláskeresés eszközök híján, mégsem ismerte el senki. És alig 30 évvel később ez még mindig újszerű gondolat… ez engem azért valahol sokkol.

Elvesztett állást nem gyászolunk!

Ezt többen vitatták, pont mert veszteségérzetet éltek át az állásuk elvesztésekor (ez normális), és egészen gyászig jutottak ennek megélésében (ide szerintem nem szabad eljutni).

Törekszem arra, hogy az állás elvesztése ne legyen érzelmi törés annak, aki hozzám fordul, ezért vittem be ezt a témát az előadásra. Ezzel a hozzáállással nagyon sok ember egzisztenciáját meg lehetne menteni. Ha az állásra úgy tekintünk, mint üzlet, nem úgy, mint érzelem, akkor ez működhet, és hosszú hónapok álláskeresését és a hozzá tartozó stresszt lehet megspórolni ezzel.

Ez egyből egy paradoxonba vezet, mert eközben fontos, hogy szeressük a munkánkat – addig, amíg lehet/szabad szeretni. Utána képletesen úgy dobni el, mintha sosem jelentett volna semmit, de mégsem felégetni a hidakat magunk után. Ezért sincs helye sem a gyásznak – és új divat szerint – a párkapcsolatokból átvett működésnek sem az állások kapcsán. Nem hozzátartozó, nem barát, tehát nem gyászoljuk. Nem életünk szerelme, tehát nem szakítunk vele fájdalommal, ha „elhagy”.

A kivezető út ebből leginkább az, ha mindenki tudatába kerül annak, hogy milyen szakmai értékei és készségei vannak, és hogy ezeket hogyan tudja más munkáltatónak eladni. Nem elfojtani kell a veszteségérzetet, hiszen az súlyos problémákat okoz, hanem olyan gondolkodásmódra lenne jó szocializálódni, ahol az állás elvesztése nem érzelmi veszteség.

Elfogadni is meg kell tanulni, nem csak kérni.

Optimistáskodtam egy kört azon az előadásomba, hogy végre nem szégyenletes dolog segítséget kérni. Eddig legalább eljutott a társadalmunk. Most már „csak” meg kell tanulni elfogadni a segítséget. Mert a szakértői segítség nem az, hogy együtt sírunk a másikkal. A segítség az empátia és az objektív nézőpont bemutatás együtt. Ha csak az első van, az inkább káros, elmélyíti az irracionális a fájdalmában a segítségre szoruló álláskeresőt. Ha csak a második van, az hatalmi pozíció a „segítőnek”, azt talán hagyjuk. Az ott nem segítés. Ezt a fajta „segítést” gyakorolják pl. az ügyetlenül coachkodó elutasítók.

Azaz, hogy mit kell elfogadni, és mit nem, egy újabb nehéz kérdés lett. Néha a jó (objektív, szakmailag megalapozott) tanács nem az, amit az álláskereső hallani akar… és amit hallani akar, az nem is lenne jó tanács.

Melyik generáció hogyan működik a munkában és miért úgy?

Nem tudtam rá túl sok időt szánni, de az alapokat átadtam. A baby boomer, az X, Y és Z generáció együttműködésének megvannak a lehetőségei, és egymás jellemzőit megértéssel – sőt, tisztelettel – kell kezelni. Igen, a baby boomer is tisztelje a Z-st, de ehhez tudni kell, mit miért tesznek egyes generációk úgy, ahogy… könyveket írtak tele ezzel, nekem volt 2 slide-nyi időm erre. Mégis átjutott az üzenet, ezt sikerként el is könyveltem.

Vezetői csapdák

„A főnöknek könnyű” hozzáállást próbáltam ezzel gyengíteni. Nem könnyű, másképp nehéz. A vezetőknek is megvannak a maguk karrierbeli, munkahelyi gondjai, ezek pedig jól tipizálhatók. Pl. az álláskeresők által szó szerint elszenvedett kiválasztási procedúra eredője az a probléma, hogy a vezető akkor is felelős a beosztottjai munkájáért, ha nem tud napi szinten rálátni erre. Vagy, hiába a rengeteg vezetőképzés, menedzsment-tudomány oktatás, az mind elmélet. A gyakorlatba ültetni sok munkával és tapasztalattal lehetne, viszont náluk egyetlen hiba is végzetes lehet a karrierjükre nézve – kevés bukott vezetőnek adatik meg második esély. A bukás pedig sokszor igenis önhibáján kívül történik. Ebből a nézetből már nem is olyan egyszerű vezetőnek lenni…

A „minden fejben dől el” hazugsága

A mérgező pozitívkodást egy pozitív pszichológiát tárgyaló konferenciára bevinni merész ötletnek, de nagyon fontosnak tűnt számomra, szerencsére a szervezők is támogatták ezt a témát. Az inkriminált mondás az egyéni felelősséget áldozathibáztatássá torzítja, aminél károsabb dolgot nehéz elképzelni.

Az önbecsülésnek része, hogy elfogadjuk a saját korlátainkat, azt, hogy nem vagyunk mindenre képesek. Nem fejben dől el, vannak objektív képességhatárok. Emellett aktuális a téma: rengeteg külső körülmény van, ami sodor bennünket valamerre (infláció, háború, járvány). A döntés a miénk, de azt, hogy miről kell dönteni nem mi választjuk meg.

# # #

Tetszett a poszt? Lájkold, oszd meg!

Egyetértesz? Vitatkoznál? Hozzáfűznél valamit? Várom szeretettel a kommented!

Ha neked is személyes segítségre van szükséged az álláskeresésedben, pályaorientációban, karrierváltásodban, válogass tematikus szolgáltatásaimból, nézd meg hogyan tudok segíteni eligazodni az álláskeresés útvesztőiben!  További információkért látogasd meg Facebook-oldalam, vagy kövess a Linkedinen!

###