Munkavállalói ROI - 1.

Az alábbi levél íróját személyesen is megismertem, mert jó álláspályázati anyagai ellenére valamiért nem megy neki a jó állás megtalálása. Gondoltam, majd személyesen kiszúrom, hol a hiba... De a személyes fellépése is rendben

Az alábbi levél íróját személyesen is megismertem, mert jó álláspályázati anyagai ellenére valamiért nem megy neki a jó állás megtalálása. Gondoltam, majd személyesen kiszúrom, hol a hiba... De a személyes fellépése is rendben van, bár próba-állásinterjút nem tartottunk, így ez csak feltételezés. Hozzáállása rendben van, és ha nem is egyértelműen a pozitív gondolkodás jellemzi, minden beadott álláspályázatát bizakodva, lelkesen, sok munkát belefektetve készíti el. Nem tudom, mi lehet a probléma, ami miatt nem boldogul. A "Sorsok" rovat a kilátástalannak tűnő álláskeresői sorsokkal foglalkozik itt a blogon, Ági esete pl. sokakat megmozgatott, ő lassan, de biztosan lépeget kifelé a gödörből. Az ő esetében sok-sok ember anyagi és tárgyi segítsége, adománya is kellett ehhez, amit ő is, én is ezúton is köszönünk.

Jelen levél írója másfajta segítségre szorul: neki esély kell, hogy megmutathassa, mit tud (önéletrajzát rajtam keresztül lehet bekérni tőle, ha esetleg valaki alkalmazna egy jó kommunikációs szakembert, aki műfordítói szintű angoltudással rendelkezik). Valamiért eddig ezt nem kapta meg. Kompetenciái, szakmai háttere rendben vannak. Nincs szerencséje talán? Ebben nem hiszek.

4 részre vágtam hosszú számvetését, melynek minden szava tanulság. Íme az első rész:

-----------------

Munkavállalói ROI

Kis magyar munkavállalói szenvedéstörténet •

„Álom a munkaadóról, aki messzire ellát a sámli fölött”

Kép forrása: Dailymail Online

Számvetést szeretnék készíteni most. Senkit sem szeretnék besározni. Éppen csak elértem azt a pontot, amikor betelt a pohár és már csak azért is, hogy hangot adjak annak, mit éltem meg, és azért is, hogy ezen keresztül tükröt tartsak ennek a dolgos világnak itt, ezért szeretném elmondani a magam tapasztalatait erről a munkaerőpiacról.

Hátha más értelme is van ennek a kis írásnak, mint elregélni a személyes hányattatásokat. Nem fogom szépíteni a magam hibáit sem.

A munkaerőpiacra talán jó ránézni abból a szempontból, mennyire veszteséges, vagy nyereséges ez a működés a munkavállalói oldalon. Nézzük meg, hogy a mi Pink Flloydos téglagyárunk hogyan teljesít.

Először azért elmondanám, milyen ez a "tégla". Sokoldalú, tanulékony, nagy munkabírású, tanulni vágyó, ambiciózus emberként elsődlegesen két cél lebegett a szemem előtt: 1. szerettem volna különválasztani a művészi ambícióimat a mindennapi megélhetést jelentő foglalkozástól, amiben szintén maximalista vagyok, és ezért, ha csak tehettem, mindig minden feladatra, teljesítésre rátettem egy lapáttal, minőséget vittem bele olyan munkába is, ahol senki sem kérte, senki sem várta, 2. szerettem volna egy képességeimnek és tapasztalataimnak megfelelő "rendes" állást. Nem vagyok kis egójú ember, az igaz, de énerő nélkül nem is lehet komoly eredményt létrehozni.

Húsz év mérlege következik nagy vonalakban.

Az első cél tehát annyi lett volna, hogy legyen egy, mondom EGY képességeimnek megfelelő állás, ahol jól tudom kamatoztatni kapcsolatteremtő képességemet, hogy produktív vagyok bármilyen kommunikációs anyag megírásában, hogy jól bánok az emberekkel, hogy bármit kész vagyok tanulni, így meglehetős ismeretanyagra tettem szert marketingben, üzleti kommunikációban, menedzsmentben, innovációban, szakmai kommunikációban (hogy csak a fő dolgokat mondjam) annak minden fajtájában magyarul és angolul, sikeresen valósítottam meg kisebb és egészen nagy szabású projekteket is minden szinten; háttéremberként, munkatársként és projektvezetőként. Ma is úgy látom, hogy a helyem egy középvállalatnál lenne kommunikációs menedzseri pozícióban (mellette, ahogy másoknak családjuk van, én a szenvedélyemnek élnék, írnék, satöbbi), amit középszinten jól megfizetnek, értek ezen nettó háromszáz körüli összeget.

Talán az érvényesülésben az akadályozott, hogy nem volt semmilyen hátterem. Sem szociális, sem anyagi, sem érzelmi, ezért minden kis lehetőségre is akkora erőbedobással ugrottam rá, mintha az életem múlott volna rajta – ez azért volt, mert az életem múlt rajta – de ez másokat meg is ijeszthetett. Azt kommunikálta nekik, hogy valami nincs rendben. Hát igen, vannak, akik folytonos fenyegetettségben élnek – és teljesítenek… Minden forrás nélkül 18 éves koromban gimnáziumi érettségivel vágtam bele abba a nagy kalandba, hogy megpróbáljak önerőből megélni, talpon maradni és szakmailag fejlődni.

Az is baj volt, hogy sokaknak nem sikerül beazonosítani hová tartozom. Milyen értékrendű csoporthoz. Ez a visszajelzésekből derült ki. Többen jelezték, nem tudnak hová tenni, hogy megfoghatatlannak és meghatározhatatlannak tűnök számukra, ami nem bűn, csak sajátság, ilyen voltam mindig is, annyira képes voltam nehéz körülmények között kaméleonként viselkedni, hogy lassan én magam is elfelejtettem milyen állatfajhoz tartozom, strucc a struccok között, elefánt az elefántok között, teve a tevék között – hanem azért valahogy kiszagolták, hogy jó, jó ez a strucc, ahhoz képest, hogy nem az, jó, jó ez az elefánt, ahhoz képest, hogy nem az, jó, jó ez a teve, ahhoz képest, hogy nem az, de akkor micsoda?

Mondom, nem szépítem a saját részem a kudarcban, könnyen lehet, hogy azt a hibát követtem el, nem vállaltam fel, én bizony, ha úgy tetszik (funkcionálisan és nem szerep szerint) művész vagyok, író vagyok, akinek az a mindene, hogy alkosson és teremtsen és tükröt tartson, mert csak akkor érzem, hogy élek, ha ezt teszem és nem írni számomra semmi értelme nincsen. Csak épp szerettem volna olyan lenni, mint mások. Arra vágytam, hogy ne különbözzek másoktól és ebben különböztem mindenkitől. Azt meg nem mertem bevállalni, hogy azt kommunikálom, én úgy akarok jól írni, hogy mellette teljesen normálisan szeretnék élni. Nem, nem akar mindenki EP lenni, vagy Virginia Woolf, csak szeretnék letenni egy-két jó munkát letenni az asztalra és mellette normálisan élni, ennyi. Nem bonyolult.

Erre a mókára ráment olyan húsz év. A HR-esek, mentorok, vezetők, terapeuták nem tudtak velem sok mindent kezdeni, mert az attitűdömmel, a képességeimmel, az eredményorientáltságommal, az odaadásommal soha nem volt baj (hálás köszönet azoknak, akik kitartottak mellettem és tartani próbálták bennem a lelket).

Folyt. köv. csütörtökön