Ha beledöglök is: jó lesz!
Nyaralni, izomból - avagy az apartmanos ratyi sezlonyról és a viselkedési közgazdaságtanról.
Előrebocsájtom, nem saját élményről beszélek. Kis kitérőkkel szabadúszó vagyok harminc éve, nekem az év 365 napja így vagy úgy munkanap, és a így pihenésem nem bizonyos hetekre dedikált, hanem máshogyan van elosztva. Ez nem jobb vagy rosszabb, mint az alkalmazotti lét, csak más. Én pici falatokban eszem a sütit, sosem egy egész tortát.
A többség azonban nem ezt választotta, és így az év nagyobbik részében vagy a karácsonyi szünetre, vagy nyári szabadságra készül. A kettő közötti idő jó esetben a jól végzett, érdekes, kiteljesítő munkafeladatok ideje, de sokszor csak a különféle kötelességek martaléka.
Ezért a nyaralásnak nagyon jónak kell lennie. És ezért aztán jó is lesz, ha a fene fenét eszik is.
Na jó, kicsit (háromszor) többe került, mint terveztük. Na jó, nem volt annyira jó az idő (majdnem végig zuhogott, aztán trópusi pára jött, szúnyogok seregével). Na jó, voltak kellemetlenségek (az apartman tetőterében éjjel is nyolcvan fok volt, és nyomott a sezlony rugója, így alig vártuk, hogy hazamehessünk a saját légkondis lakásba a saját puha matracunkon aludni).
De a posztolt fotók több száz lájkot kaptak, és azokon ez mind nem látszik, csak a terasz, a tenger meg a jégkockás Aperol spritz.
Nem gúnyolódom, semmi baj nincs ezzel. Normális és természetes működés, a humanitással együtt ajándékba kaptuk az evolúciótól ezt is.
Az akadémiai okoskodás sokféleképp leírja ezt a jelenséget. A viselkedéstudományok nevezik elköteleződési torzításnak vagy eszkalációnak, irracionális elköteleződésnek, a közgazdaságtanban elsüllyedt költségek elvének, vagy Concorde-effektusnak. Ezért esszük meg a spagettit az étteremben akkor is, ha már a felénél jóllaktunk (ki van fizetve, hát csak nem hagyom itt). Ezért nézzük végig a vacak színdarabot vagy filmet, amiről szívünk szerint már az első tíz perc után lelépnénk (ha már nagy nehezen elszabadultunk, bébiszittert is szereztünk, csak nem kullogunk haza bevert orral). Ezért ragaszkodnak a nagy, lassan mozduló anyahajó cégek teljesen hibás fejlesztési irányokhoz (már annyit invesztáltunk bele, Gábor, muszáj a tulajdonosnak felmutatni valamit). És ezért maradunk benne még évtizedekig rég megromlott kapcsolatokban is (ha ennyit kibírtunk, most már ugye nem válhatunk el, Ilonkám).
A tudományos magyarázatok, ha megérteni és felismerni segítenek is ezeket a mintázatokat, nem sokat segítenek a saját torzításaink kivédésében. Most, hogy a saját házamban házigazdaként némileg belelátok mások nyaralási szokásaiba is, kicsit szomorú lettem.
Mert akárcsak a karácsony esetében, tényleg túl nagy a tét a nyaralásnál is.
Jónak kell lennie, és hacsak nem vagyunk olyan szerencsések, hogy a saját nyaralónkban lehetünk, ahol tudjuk, hogy a jól ismert otthonosság, saját sezlony vár bennünket, akkor reszkírozni kell. A saját haciendán meg persze nem lesz kaland és új élmény, de legalább kiszámítható. Igaz, több időt töltünk majd a fűnyírással, gyomlálással, locsolással, eresz-javítással, mint a strandon, de ezt legalább sejtettük. És persze ez is egy elköteleződés, hosszabb távra, és itt is vannak torzítások, például, amikor rájövünk, ami már régóta világos: nem ésszerű fenntartani a nyaralót évi pár hét miatt.
Az elköteleződéseink kettős természetűek: a felnőtt lét ketrecében élve segítenek egyben tartani kapcsolódásokat, közösségeket, feladatok vagy emberek iránti kitartást. Másfelől, belehajszolhatnak bármibe, amit kicsit távolabbról nézve, józan ésszel ítélve, a hátunk közepére se kívánnánk.
A kettő közötti mezsgyén járni kutya nehéz. Egyesek szeretik az ilyesmit művészetnek is nevezni, de szerintem ez is csak egy torzítás a sok száz közül: legalább keretezzük szépen, ha már olyan rémisztően bonyolult.
A szerző, Mihalik Judit honlapja.
Kép: A Sine Cura első nyaralói, 1926. A ház egykori tulajdonosának felvétele.