KATA. Szégyen.
Négy kiló vaj ára. Négy színházjegy. Tizennyolc cafe latte.
Vagyis: havi húszezer. Ennyi a különbség akkor, ha valaki valóban alacsony, pár százezres jövedelmet szerez kisvállalkozóként. Eddig a (havi 75 ezres) katával, most pedig majd a valós költségeit az adóhivatal által továbbra sem firtatva, azaz általányadózva fizet. Ennyiért kelt fel most a nép.
Harminchét éve, tizennyolc éves korom óta dolgozom és fizetek adót ebben az országban. Nem keveset, hanem sokat, mert mindig sokat dolgoztam és időnként sokat is kerestem. Mindig minden forint jövedelmet bevallottam, befizettem a járulékokat és a közterheket. Ebben a négy évtizedes átlagban nemigen volt olyan, hogy a bevételeim 30%-a alatt lett volna közteher. Sosem érdekelt az ügyeskedés meg a kurucos számlagyűjtős „okosságok”.
Azaz, tipikus lúzer vagyok, aki azért fizet adót, mert kantiánus alapokon evidenciának tekinti, hogy az adózás a humán civilizáció egyik alapja, teljesen függetlenül attól, hogy mauzóleumot épít-e majd belőle magának az uralkodó, vagy közösségi ház lesz belőle a klíma-menekült afrikai családok számára.
A katás adófizetést is csak tavaly választottam, a jövedelmemnek csak egy részére, miután már olyan nevetségessé váltak az egyetemi oktatói tiszteletdíjak, hogy a könyvelőre se futotta volna abból, amit arra leszámláztam. A katában az olcsósága mellett az tényleg szuper volt, hogy ezzel legalább nem volt macera és további költség, ha már ezt a drága hobbimat nem bírom elhagyni.
Most viszont kicsit szomorúan nézem, ami a KATA körül zajlik.
Voltam kint a pedagógusok melletti tüntetéseken a tavasszal: alig lézengtek az emberek a téren. Csak néhány száz budapesti középiskolás vonult a Hősök teréről, és este is csak akkor telt meg a Kossuth-tér, amikor a kedvenc zenekaraik ingyenes koncertje következett. Hol volt az a sok százezer budapesti szülőtársam, aki velem együtt kiállhatott volna a gyereke tanárai mellett? Erre gondoltam akkor.
Az elmúlt évtized talán legnagyobb tüntetéshulláma az internet-adó ellen indult, és most ismét hasonló erővel indultak meg a demonstrációk a KATA miatt. Egyik se társadalmi ügy, viszont mind a kettő zsebbe vágó kérdés – a középosztály problémája. Mást se hallok most a környezetemben, mint a felháborodást. A saját buborékom népének panaszát.
Amit persze értek, már csak az érintettségem okán is, de őszintén szólva egy kicsit szégyenteljesnek is érzek.
Sokan vagyunk, akiknek a háta közepére se hiányzott még egy gond, és nyilván nem kérdés az sem, hogy ilyen módon, épp most, és amúgy derült égből villámcsapással kellett-e megszüntetni a visszaélések lehetőségét, és az sem kérdés, hogy a befizetett adónk sorsa, azaz a közpénzek kezelése kelthet bizonyos aggályokat. Világos, hogy nem jó, ha az emberek nem bíznak az államban. Nem jó ez akkor se, ha járvány van, de nem jó akkor se, ha krízis van, és kellene a közbizalom a bajok kezeléséhez, és a még nagyobbak megelőzéséhez. De ez a politika, bele se menjünk. Legfőképpen pedig ezekről véleményt formálni már a jogokhoz tartozik, míg az adófizetés a kötelességekhez. És ahogy a gyerekeinknek is tanítjuk: a sorrend nem felcserélhető.
Tehát (ezt azoknak mondom, akik a húszezerről most felháborodva azt mondják, hogy nem is húsz az): egy kicsit lépjünk hátra. Nézzünk rá erre az egészre kicsit máshonnan.
Itt most a társadalomról beszélek, pontosabban a társadalmi szolidaritásról és a felnőtt, felelős polgárokról. Akik évi 12 milliós jövedelem mellett mindössze 5,21%-os teljes adó-és járulékhozzájárulást eddig is szemlesütve fizettek, hiszen ez valójában ingyenebéd volt mindannyiunknak - nekem is.
A társadalmi szolidaritásról, ami például azt is jelenti, hogy amikor egy alkalmazott (mondjuk: tanár) ismerőseink szemébe nézünk, mit gondolunk erről az eddig öt százalékról, főleg ahhoz képest, amit az ő fizetésükből levonnak (35%-ot, és nem havi egymillióból), vagyis amit ők a közösbe betesznek.
A társadalmi szolidaritásról: hogy mit üzenünk azoknak, akiknek nincs hangjuk, de épp mi lehetnénk a hangjuk. Azoknak, akiknek nem tud csökkenni a jövedelme, mert nincs nekik olyan. Azoknak, akiknek azért nem fog nőni a gázszámlájuk, mert eddig is az erdőben gyűjtött fával tüzeltek, és csak azért nem szeméttel, mert ahhoz vásárolni kellett volna olyan dolgokat, amiből majd szemét lesz.
Azoknak, akik nem járnak se műkörmöshöz, se fodrászhoz, és pizzafutárt se láttak még soha élőben.
Lehangol, hogy volt katásként egy olyan csoporthoz tartozom, amelyik ennyire kisszerű, otromba és érzéketlen. Ez akkor is így van, ha sokaknak tényleg pont a túléléshez kellett az a havi húszezer (vagy több). Akkor is, ha semennyire nem oké a politikai, a jogi és a szakmai kivitelezés. Akkor is, ha eleve torz képzet középosztálynak tekinteni azt a (kényszer-)kisvállalkozót, aki máról holnapra él, európai mércével nézve nevetséges összegű jövedelemből.
Mégis, a mostani helyzet, ez a zsebből jövő indulat, ez több, mint zavarba ejtő.
Bő két éve, a járvány kezdetén, amikor a szomszédaim el akartak űzni, mert úgy tartották, hogy a pesti népség viszi oda a vírust nekik a faluba, akkor azt gondoltam, már minden rosszat láttam itt, a hazámban, amit nem akartam látni. De úgy tűnik, még mindig van tovább.
Fogalmam sincs, hogy hogy lesz majd ez a nehéz időszak, ami előttünk áll. De majd nyilván megoldom, ahogyan megoldják azok is, akik ezt most olvassák.
Te is.
Mi, vállalkozók, abban vagyunk jók, hogy megoldunk dolgokat. Ezért is nem vagyunk alkalmazottak. Az alkalmazottnak nincs ilyesfajta felelőssége a befolyó jövedelem és a pénzügyi egyensúly napi fenntartásában. Sem. Cserébe nekünk nincs főnökünk, aki megmondja, hogyan legyen.
Mi mondjuk meg, és mi oldjuk meg.
Abban viszont nem vagyok biztos, hogy mostantól megoldják-e azok is, akiknek húszezer forint, az nem egy kellemetlen veszteség, hanem az egy főre jutó teljes havi kosztpénz. Igen, a segélyből, az én adómból. Mert ő rossz helyre született.
Akik számára pizzafutárnak lenni: álom-meló egy nagyvárosban, ahol a lakásokban a falból folyik a hideg-meleg víz, gombnyomásra lesz melegebb a szobában, és az emberek sima hétköznapokon is olyan különleges italokat isznak, mint a cafe latte.
Még akkor is, ha most majd egy ideig ők sem isznak lattét.
Fotó: Kereki Sándor, Fortepan206527