Amit a címkén nem jelölnek

Miközben Európában és a tengerentúlon sorra bezárják a varrodákat, a ruhák nagy részét ma a fejlődő országokban készítik - embertelen körülmények között. A War on Want jogvédő szervezet 2006-os vizsgálatát követően 2008-ban ismét kielemezte, mi a helyzet a brit ruházati kiskereskedelmi láncok, az Asda, a Primark és a Tesco bangladesi beszállítóinak munkakörülményeit, béreit és érdekvédelmi lehetőségeit illetően.

Az eredmény lesújtónak bizonyult: miközben a kereskedelmi vállalkozások óriási nyereségeket könyvelnek el, "munkásaik" fizetése a létminimum alatt van a heti 80 óra munkáért cserébe. Mindez azért is érdekes, mivel a Tesco és az Asda is alapító tagja az Etikus Kereskedelmi Kezdeményezésnek (ETI - Ethical Trading Initiative), amely a munkakörülményekre vonatkozó ajánlásokat ad azoknak a gyártóknak, amelyek termékeiket Nagy-Britanniában értékesítik.

Akár heti 50 túlóra

A kutatás szerint az üzemekben a túlórák száma messze meghaladja a törvényben engedélyezett mennyiséget. Ugyanakkor a ledolgozott órákat a munkaadók nem tartják nyilván, vagy a nyilvántartásokat utólag meghamisítják, a béreket pedig a munkások állítása szerint gyakran csak a hónap közepén, a túlórapénzeket pedig még annál is később fizetik ki. A fizetés pedig mintegy fele annak, ami a saját és családjuk megélhetéséhez szükséges. A dolgozók átlagkeresete ahhoz is kevés, hogy gyermekeiket naponta háromszor etessék.

A megkérdezett női munkások 60 százaléka munkahelyi megaláztatásokról, szexuális zaklatásokról és trágár hangnemről számolt be a jogvédőknek. A dolgozók továbbra sem hozhatnak létre érdekvédelmi szervezeteket, a gyártulajdonosok ugyanis minden ilyen jellegű kezdeményezésnek elejét veszik. Jóllehet a Tesco, az Asda és a Primark „odahaza" maximálisan tiszteletben tartja a dolgozók jogát ahhoz, hogy érdekvédelmi szervezetet alakítsanak. Külföldi munkásaikat mégis megfosztják ezektől az alapvető jogoktól, ráadásul az ETI szabályaival szemben teszik ezt.

Mindezt miért?

Az ágazatban manapság a gyorsaság számít a leginkább: a gyártók minél hamarabb akarják elérhetővé tenni a legutolsó divatot az utca embere számára is - s persze, elérhető áron. A gyorsan változó divat és az alacsony árak végül azt az üzenetet közvetítik a vásárlóknak, hogy a ruhák "eldobhatóak", csak pillanatnyi értékük van. Az egyre rövidebb átfutási idők, a felfokozott mennyiségi követelések óriási nyomást gyakorolnak a beszállítókra. Az alulfizetett munkásokat így aztán még többet dolgoztatják, ugyanannyi pénzért.

Nemcsak nagyon olcsó ruhaneműk készülnek itt, de sokszor a legnagyobb divat- és sportcégek márkás ruhái, cipői is. Az utóbbi években fokozott mértékben vetődött fel a gyártók felelőssége, így vannak már olyan nagy vállalatok, amelyek odafigyelnek a termékeiket gyártó üzemekben dolgozó munkások körülményeire, de ez cégenként változó.