-50 fokban is szívből fotózik a sarkvidéki expedíciókon - Horvath Esther, World Press Photo nyertes fotós

Hogyan fordult a fotózás felé? Mindig ezt szerette volna csinálni vagy később érkezett valami erős inspiráció?

Igazából közgazdász vagyok. Azt gondoltam, hogy ez egy olyan jolly-joker diploma, amivel rengeteg mindent lehet csinálni. Mégsem elégített ki teljesen a munka, amit a végzés után elkezdtem. Mindig úgy éreztem, hogy van valami, amit még nem találtam meg. 25 évesen kaptam az első fényképezőgépem, egy kis Nikont, akkor éreztem, hogy fotográfus szeretnék lenni. 

Gyerekkoromban az volt a titkos vágyam, hogy illusztrátor leszek, de féltem ezen a kreatív pályán elindulni. Amikor a kezembe került a fényképezőgép, akkor azt éreztem, hogy a fényképek által megvalósíthatom ezt a régi álmomat, hogy történeteket mesélek el vizuális módon, csak nem rajz formájában, hanem képeken keresztül. Már ekkor megfogalmazódott bennem, hogy a National Geographic-nak, a New York Times-nak szeretnék dolgozni, és a World Press Photo-t is szeretném megnyerni. 

Persze fogalmam sem volt 25 évesen, hogy ehhez milyen út vezet, azt tudtam, hogy egyik kicsi lépést kell a másik után tennem. Fiatal fotósoknak is azt szoktam mondani - akik szeretnék tudni, hogy érhetik el, amit én elértem -, hogy a nagyon egyedi karriereknél erre nincsen recept, az egyetlen dolog, hogy tegyen érte, egyik apró lépést a másik után. Én is ezt tettem. Tanultam Budapesten két fotós iskolában, de azt éreztem, hogy innen meg tovább kell mennem.

Egy karácsonykor jártam New Yorkban, amikor rátaláltam az International Center of Photography-ra, ami egy múzeum és egyben a világ egyik legjobb dokumentarista fotográfus iskolája. Ott megszületett bennem egy nagyon erős érzés, hogy itt kell tanulnom ahhoz, hogy elérjem az álmaimat. Nagyon fontos az embernek erre a belső hangra is figyelni, nálam ez gyakran nagyon erős euforikus örömként jelentkezik, hogy most vagyok jó helyen, ezt szeretném igazán. Ez egy nagyon erős iránytű az ember életében. 

Így döntöttem el, hogy New Yorkban szeretnék élni és tanulni. Ekkor egyébként Bécsben laktam, egy nemzetközi logisztikai cégnél dolgoztam, jó pozícióban és fizetéssel. A tréningekért voltam felelős nemzetközi szinten. Ezt a munkámat feladtam, és két bőrönddel New Yorkba költöztem, a megtakarításaimat pedig arra szántam, hogy ott tanulhassak. Két évvel az iskola befejezése után kaptam az első megbízásom egy amerikai magazintól, hogy dokumentáljak egy kutató expedíciót a Jeges-tengeren, az Északi-sarkon. Ott éreztem megint azt, hogy én ezt szeretném csinálni, megfogadtam az első megbízás után, hogy még visszatérek. Ez 10 éve volt, ami alatt 27 expedíciót fényképeztem.  

Munka fagyban (Fotó: Esther Horvath)

Hogy jöttek aztán a megbízások?

Tudtam, hogy az első megbízás után nekem kell lépéseket tennem, hogy visszamehessek. Így minden időmet annak szenteltem, hogy megkeressem és megtaláljam azokat az intézeteket, amelyek az Északi- vagy a Déli-sarkon kutatnak. Így a hazaérkezésem után három héttel már Norvégiában voltam a Norvég Sarkkutató Intézetnél, ahol megbeszéléseket szerveztem, tárgyaltam. Úgy hozta a sors, hogy mialatt Tromsøben voltam, éppen ott adott elő a német sarkvidéki kutatóintézet igazgatónője. Vele is találkoztam, beszélgettünk, és rögtön felajánlott nekem két expedíciót. Így elindult a következő utak szervezése. Így kezdődött a kapcsolódásom a német sarkköri kutatásokat végző Alfred Wegener Intézettel, ahol most már alkalmazásban állok. 

Emellett szabadúszó fotográfus is vagyok. Elkezdtem járni sarkkutató konferenciákra, mindenhova, ahol kutatókkal tudtam találkozni, kapcsolódni. Így alakítottam ki, gyakran saját finanszírozásban, azt a portfoliót, aminek kapcsán elkezdett terjedni, hogy én ezzel foglalkozom, és ennek eredményeképp ilyen megbízásokat kezdtem kapni. Mindig azt szoktam a fiataloknak mondani, hogy olyan portfoliót alakítsanak ki, ami igazán érdekli őket, amivel kapcsolatban megbízásokat szeretnének kapni. Nemrég a New York Times-szal voltam így Grönlandon. 

Ezen kívül vannak saját projektötleteim, amiket megvalósítok, aztán magazinoknak adom el. 

Mi volt az, ami első alkalommal nagyon megfogta? Készült-e kép, ami az első útról nagyon maradandó? 

Gyerekként én a Deltával nőttem fel (a Magyar Televízió tudományos, ismeretterjesztő műsora volt – a szerk.), mindig elvarázsolva néztem a főcímben a hóviharban menetelő japán sarkkutatókat. Mindig úgy éreztem, hogy ott szeretnék lenni, kipróbálni, amit csinálnak. Már gyerekkoromban is imádtam a telet, a hideget, a havat, azt éreztem az életelememnek. Az első expedíción eszembe jutott az a hatéves kislány, aki mindig erről álmodott. Óriási hála volt bennem, hogy most megélhetem azt, amiről álmodtam. Erről a momentumról készítettem is egy fotót, amikor kapcsolódtam, már jóval idősebben a hatéveskori önmagammal. 

Ez az, ami folyamatosan bennem van és mozgat. Az eufória, a boldogság, amit azon az úton éreztem, hogy a helyemen vagyok, ezzel szeretnék foglalkozni. 

Kutató (Fotó: Esther Horvath)

Ezeken az expedíciókon, gondolom, gyakran nagyon extrém körülmények uralkodnak. Hogyan készül fel rájuk, hogyan alkalmazkodik? 

Minden évben biztonsági tréningeket kapunk, például az egyik a jegesmedve-biztonság, ami abból áll, hogy magaskaliberű fegyverrel és riasztópisztollyal kell tudnom lőni vészhelyzetben. Részt veszek tengeri túlélő tréningen is, hogy mi történik, ha -40 fokban elveszítjük a hajót a Jeges-tengeren. Az Alfred Wegener Intézet kutatói 40 éve dolgoznak az Északi-sarkon, és még egyszer sem volt jegesmedvével balesetük, ami a felkészítésnek köszönhető. 

Milyen holmit kell magával vinni az extrém időjárási körülményekre? 

A leghidegebb, amit megéltem -55 fok volt. Nagyon speciális ruháink, cipőink vannak. Én csak merinói gyapjút hordok, mert az izzadás -55 fokban nagyon veszélyes. Pamutot expedíción nem is szabad hordani, csak gyapjút. 

Hány fényképezőgéppel indul egy expedícióra?

Legalább kettővel, de néha hárommal is. Van nálam go pro és esetleg drón is. Attól is függ, hogy milyen útra, milyen hajóval megyünk, mennyi hely van a felszerelésnek. 

Mik a legfontosabb készségek a szakmában? Mi az, amit útközben sajátított el?

Az alap a minőségi fotós tudás persze, de ezen kívül a szociális készségek, soft skillek nagyon fontosak. Óriási alkalmazkodókészségre, rugalmasságra van szükség, a beilleszkedés, elfogadás képességére, csapatszellemre, a problémamegoldó készség, higgadtság, kitartás is kulcsfontosságú. Nekem ezek könnyen mennek, szerencsére, fiatalon is szerettem idegenekkel beszélgetni, nem okozott gondot, hogy egyedül menjek valahová, beilleszkedjek egy társaságba. Privát szféra egy expedíción egyáltalán nincsen, egy hajón akár 99 másik emberrel lehet összezárva az ember hetekig vagy akár hónapokig, és saját kabin sincs feltétlenül, hanem ketten osztozunk rajta.

Jegesmedvék (Fotó: Esther Horvath)

A türelem is nagyon lényeges, hiszen minden nap más, lehet, hogy vannak terveink, de azt keresztülhúzhatja az időjárás, egy technikai probléma, a jegesmedvék, ezekkel egy expedíción folyamatosan szembesülünk. 

Hogy néz ki egy napja?

Ahogy említettem, minden nap más, és attól is függ, hogy egy szárazföldi kutatóbázison vagy hajón vagyok. Sokszor az étkezés ad keretet egy-egy napnak. Például a Spitzbergákra rendszeresen járok, ott van egy kutatóbázis (Ny-Ålesund Research Station) – az egyik projektem, aminek éppen most lesz a kiállítása Osloban, a „Stars of Polar Night” a „Sarkvidéki éjszaka csillagai” –, amely a világ legészakibb közössége. A munkájuk klíma és környezeti kutatás. 

Ott egy napom úgy zajlik, hogy 6 körül kelek. Kávé nélkül nem indul a nap, aztán összepakolom a felszerelésemet, amit a terepre viszek, a ruhákat, amiket fel kell vennem. Reggeli után megyek ki terepmunkára a kutatókkal, nyáron például madarászokkal dolgoztam, akik az ott fészkelő tengeri madarakat vizsgálták, és azt, hogy a klímaváltozás hogyan befolyásolja az ő populációjukat. Ilyenkor általában kint vagyunk estig, mindegy milyen időjárás van. Nyáron van, hogy egész nap esik az eső. Általában viszek magammal szendvicset, meleg teát. Este vissza a bázisra, akkor fotózom az esti programokat, a kutatók életét. Aztán elmentem a képeket, rendszerezem őket. Este jutok az üzeneteimhez, és éjfél előtt általában nem kerülök ágyba.

Polarstern kutatóhajó (Fotó: Esther Horvath)

Ha hajón vagyunk, akkor is hat körül kelek, téli időszakban voltam három hónapot a Polarstern nevű hajóval (az Alfred Wegener Intézet Sarkcsillag nevű kutató, jégtörő hajója – a szerk.) expedíción az Északi-sarkon. Ott a legmelegebb -35 fok volt, a leghidegebb -55. Ahhoz felöltözni nem kis kihívás, talán csak az űrruha lehet bonyolultabb, annyi réteget kell felvenni. Nem szabad gyorsan öltözni, nem szabad megizzadni, mert ahogy mondtam az nagyon veszélyes. Az utolsó réteget már kint vesszük fel. Egész nap terepen voltunk, esetleg a hajón ebéddel megszakítva, mert itt a jégre ennivalót a jegesmedvék miatt nem lehet vinni. Este csapatmegbeszélés, és este 8 után fotóztam az esti életet, válaszoltam meg az e-maileket, mert én voltam felelős a média megkeresésekért is, akkor csináltam interjúkat, képeket editáltam, mentettem. Így az expedíció alatt éjfél és 2 között feküdtem le általában. 

Ráadásul ezeken az utakon nincs szabadnap, így rendkívül elfáradok egy-egy út végére. Amikor kérdezik, hogy mi a legnagyobb kihívás ezeken az utakon, akkor azt szoktam mondani, hogy az alvás hiánya. 

Hogyan tud ezek után feltöltődni? 

Nagyon nehezen, mert általában már vár a következő feladat, előadások, kiállítás. Nagyon feszített a tempó. Most is Grönlandról egyenesen mentem Kölnbe, ahol két előadást tartottam, aztán Budapestre a Brain Barra, utána Siennába, Londonba, Fekete-erdőbe stb. Sokszor nehezen jutok hozzá az e-mailekhez, néha vonszolom magammal a fáradságot.

Ki lehet ebben égni? Megtehetné, hogy azt mondja, hogy most tartok egy kis szünetet?

Erre az évre kevesebb utazást terveztem, több pihenést. Ez most már jövőre is tervben van, mert sokszor már alig tudom, hogy éppen hol vagyok, egyik határidőtől a másikig dolgozom. Az oslói kiállítás már nagyon közel van, ami tudományos és politikai szempontból is kiemelt lesz, a volt francia elnök Francois Hollande nyitja meg, így nem kis munka volt a szervezés. Aztán TEDxDanubia Talkra utazom Budapestre, majd az Antarktiszra megyek expedícióra. Időnként már úgy érzem, hogy a teljes elfáradás határán vagyok, ilyenkor muszáj teljesen megállnom. Igyekszem magamra figyelni, ilyenkor nem tudok üzeneteket sem megválaszolni, és ezt a barátaim, a hozzám közelállók megértik. 

Az egyik lehetőség a kikapcsolásra a teljes fókuszáltság a pihenésben is. Ha pihenek, akkor koncentráltan pihenek, az adott pillanatban vagyok jelen. Ha külföldön utazom, előadok, akkor pedig a feltöltődés az, hogy „elviszem magamat megvacsorázni” vagyis elmegyek egyedül egy szép helyre enni. Nem telefonozok, ott vagyok a jelenben, élvezem az ételt és a saját belső csendemet. Egyedüllétben töltődöm leginkább. 

Kutató munka közben (Fotó: Esther Horvath)

Mi a fontos szakmailag: megérezni a pillanatot vagy a technika, ahogy elkészül a kép? 

Amikor az első portfolió bemutatásom volt a National Geographic-nál, a központban Washingtonban, akkor életem legfontosabb visszajelzését kaptam az akkori fotográfiai igazgatótól, aki azt mondta, hogy mindig a szívemből fotózzak. Látták ezt a munkáimban, és azt mondták, hogy őrizzem meg. Azóta is így működöm. Ha nem érzek kapcsolódást egy témához, akkor nem ugyanaz az eredmény. Ezért olyan témákat keresek, ahol tudok kapcsolódni az emberhez, helyhez, a tematikához. 

Az embernek egész életében nagyon fontos, hogy a szívéből éljen, megtalálja az örömet abban, amit csinál. 

Gondolom az expedíciókon keresztül fontos lett a klímaváltozás, a környezetvédelem témája? 

Igen, fotósként klímakommunikációval foglalkozom. Tudományos kommunikátornak tartom magam, az előadásaim, a kiállításaim erről szólnak. A kutatók életén és munkáján keresztül mutatom be, beszélek azokról a változásokról, amik a sarkvidéken történnek. Tudjuk, hogy a Jeges-tenger jege olvad, az elmúlt 46 év alatt 40%-kal csökkent a kiterjedése, az átlaghőmérséklet az arktiszi térségben 2-3-szoros sebességgel nő a világ többi részéhez viszonyítva. Célom, hogy megmutassam, kik állnak az adatok mögött, olyan emberek, akik egy életen keresztül ezt kutatják.

Sarkvidéki bázis (Fotó: Esther Horvath)

Mit szeretne még elérni a szakmában? Mi vonza még? 

A nagy álmaimról soha nem beszélek, azokat őrzöm magamban. Ezeket nem adom ki a közvetlen környezetemnek sem. A nagy dolgok, amiket el szerettem volna érni, megtörténtek – Natonal Geographic, New York Times, World Press megnyerése -, hogy olyan életet éljek, amilyet most élek, az megvalósult. Ezt az álmot élem, amihez rengeteget kellett dolgoznom, tennem, nagyon hosszú út volt. Most nagy nyugalom és hála van bennem, hogy ez megtörtént. Gyakran állok meg napi szinten is, hogy ezt a hálát megéljem. 

A legfontosabb az álmaink felé vezető út, hogy önmagunkért merjünk lépni, tenni. Hogy megvalósul-e vagy sem, az kérdés, de mi tegyünk meg érte mindent, amit lehet. Amikor megléptem, hogy ott hagytam egy biztos munkahelyet, jó karriert és az összes pénzemet beletettem a New York-i iskolába, akkor még nem tudtam, hogy mindez megvalósul, de tudtam, ha nem próbálom ki, akkor egész életemben bánni fogom. 

Van egy keresztfiam és egy keresztlányom, mindig azt mondom nekik, hogy teljesen mindegy mivel foglalkoznak majd, a lényeg, hogy a szívükből jöjjön és örömet okozzon. Az öröm a legfontosabb iránytű az életben.

Nyitóképen Esther Horvath Fotó: Manuel Ernst