A fantasztikus nő mítosza

Önmagukban a reklámok segítségünkre vannak, hogy fejest ugorjunk a témába, mert az ideális szerepelvárásokra építenek. Azt sugallják, létezik az a fantasztikus nő, aki ragyog a munkahelyi, anyai, háziasszonyi vagy egyéb szerepekben. Ez pedig erős nyomást gyakorol azokra a nőkre, akik egyébként is elégedetlenek magukkal, mert úgy érzik, szerepeikben alulteljesítenek.

Innentől válik izgalmassá a kérdés. Minden nő tudja, hogy irreális elvárást támaszt önmagával szemben, ha egyszerre akar minden szerepében maximálisan helytállni. De ha így van, akkor miért hatnak ezek a reklámok? Miért van bűntudata annyi nőnek, hogy nem tud egyszerre szülői értekezletre és konditerembe menni? A válasz a tisztázatlan szerepelvárásokban gyökerezik.

Az életünk során szerepekben létezünk, amik segítségével azonosítjuk önmagunkat. Ezek lehetnek velünk születettek - nő és a szüleim gyereke vagyok. Lehetnek választottak - vezető és anya vagyok, és alakulhatnak spontán módon - szemtanú vagy beteg vagyok. Minden szerepnek van tartalma, amelyet szerepelvárások alakítanak ki: hogyan "illik" érezni és gondolkozni, milyen motivációk kötődjenek hozzá, és milyen módon cselekedjen és viselkedjen az adott szerepben lévő ember. A szerepelvárások lehetnek társadalmi, külső vagy belső elvárások.

A nők és férfiak helyzete nagyon sokat változott az elmúlt 200 évben. Egészen addig nőknek és férfiaknak "leosztott" feladataik voltak: a férj a kenyérkereső, az asszony meg az otthoni dolgokért felel. Az egyenrangúság, az esélyegyenlőség és a legtöbb feladat nemtől független elosztása következtében sokan elbizonytalanodtak nemi szerepükben. Például sok nő ma is úgy érzi, hogy az ő kötelessége vezetni a háztartást, de közben bosszankodik és méltánytalannak tartja, hiszen ő is dolgozik. "Ülj csak nyugodtan!" - mondja a férjének, azután mérges rá, mert újságot olvas. A társadalom tehát változott, de a régi beidegződések, sztereotípiák tovább élnek.

Sok külső elvárás irányul felénk. A főnökünk azt akarja, túlórázzunk. Anyósunk, hogy vele egy színvonalon gondoskodjunk a fiáról. Anyánk, hogy menjünk hozzájuk gyakrabban. A párunk várja, hogy hallgassuk meg, mi volt aznap a munkahelyén. A gyerekeink játszani és mesét szeretnének.

Kérdés, hogy mi nők végiggondoljuk-e, hogy mit akarunk az egyes szerepeikben. A belső elvárásainkat nem is olyan könnyű megtalálni. Magunkkal hozzuk a saját családunk beidegződéseit: Mennyire becsülték egymást a szüleink női és férfi szerepeikben, milyen mintákat tanultunk anyánktól, mit szerettünk benne és mit kevésbé, milyen apánk női ideálképe. Pedig érdemes tudni, azért akarunk-e karriert, mert nekünk fontos, vagy azért, mert nem akarunk anyagilag kiszolgáltatott háziasszonyok lenni, mint esetleg anyánk volt, pláne úgy, hogy apánk erre folyamatosan emlékeztette is. Azért érezzük-e rosszul magunkat, ha takarítunk, mert anyánk is ezt tette, ahelyett, hogy játszott volna velünk.

Mit lehet tenni tehát az egyensúlyért?

Tisztázzuk, mi a saját (!) elvárásunk az adott szereppel kapcsolatban, és ezzel kapcsolatban mivel vagyunk elégedettek, miben akarunk még fejlődni, és miben nem (akár tetszik másoknak, akár nem).

Keressük meg a választ, hogy miért nem tudunk engedni a saját, szereppel kapcsolatos ideálképünkből (tökéletes anya, vezető, háziasszony, stb.), ami pedig közben csak állandó forrása a saját magunkkal kapcsolatos elégedetlenségnek.

Gondoljuk át, milyen előfeltételezéseink, előítéleteink vannak a másik féllel kapcsolatban, mert ezek mélyen befolyásolják a másik féllel kapcsolatos viselkedésünket. (Például ha apám mélyen leértékelte anyám otthoni munkájának értékét, viszont nagyra értékelte a munkahelyi teljesítményt, ez arra ösztönözhet, hogy leértékeljem a háziasszony szerepet kedvelő nőket, vagy eleve ilyen vélemény feltételezzek a férfiakról.)

Tisztázzuk, mit várnak tőlünk mások egy adott szereppel kapcsolatban, és ütköztessük a saját elvárásunkkal, keresve a (lehetőleg) mindkét félnek elégedettségére szolgáló megoldást.

Mindez nemcsak a belső egyensúly megtalálásához visz közelebb, hanem az saját női identitásunk kialakulásához. Az önazonosság, az "így vagyok teljes" érzése végtelenül felszabadító, megnyugtató, magabiztosságot adó. Érdemes hát tenni érte.

Dr. Marik Ágnes
pszichiáter, tréner és coach
www.selfmapping.com

fotó: GettyImages