A gazdasági kényszer befolyásolja a pályaválasztást

A munkaerőpiac anomáliái

A pályaválasztással kapcsolatos első komoly döntést a fiataloknak akkor kell meghozni, amikor lényegében még semmiféle személyes tapasztalattal, rálátással nem rendelkeznek a munkaerőpiacról. Gyakran hallott érvelés, hogy a szakmunkásképzést és az álláskeresők részére szervezett átképzéseket, sőt az egész oktatási rendszert a munkaerőpiac szükségleinek kell alárendelni. Akik így érvelnek, rendszerint nem veszik figyelembe azt a tényt, hogy a munkaerőpiac szerkezete statikusan egyensúlytalan rendszerként működik: a mennyiségi szükséglet csak néhány év, legfeljebb egy évtized tekintetében állandó, vagyis ennyi idő alatt képes a piac ugyanannyi munkavállaló foglalkoztatását és megélhetését biztosítani az adott gazdasági ágazatban.

A minőségi szempontok azonban ennél gyorsabban, szinte folyamatosan változnak, részben a technológiai fejlődés, részben a fogyasztói szükségletek és nem utolsósorban az üzleti érdekek következményeként. Más megközelítésben: a munkaerőpiac egy közbülső láncszem a rendelkezésre álló termelési kapacitás és a fogyasztók, végfelhasználók igényei között. Ebből az "eretnek" hipotézisből az a következtetés vonható le, hogy a szakképzési rendszert érdemesebb a fogyasztói igények hosszú távú tendenciái szerint alakítani, mint a csupán néhány évre előre jelezhető globális vállalati szükségleteknek alárendelni. Ehhez pedig csak folyamatos át- és továbbképzéssel lehet alkalmazkodni.

Nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy a munkaerő - a fizikai képességek, valamint a szellemi tőke, az alkotóképesség egyaránt - nem választható el annak hordozójától, a dolgozó embertől. A munkát végző ember azonban nemcsak "emberi erőforrás", hanem - mint a társadalom tagja - a végső felhasználója, tehát a megrendelője is az általa létrehozott termékeknek és szolgáltatásoknak. Ha viszont a termelési folyamat mindkét végpontján - mint termelő és mint megrendelő - ugyanaz az ember áll, akkor miért válik a dolgozó a termékeket, szolgáltatásokat előállító vállalkozás kiszolgáltatott alkalmazottjává, önérdek-érvényesítő képességétől megfosztott "beszélő szerszámmá", monotóniatűrésre kárhoztatott, szalag melletti robotolásra kényszerített, bármikor lecserélhető, elbocsátható költségtényezővé? Hogyan lehetséges, hogy a munka, ami az emberi alkotóképességek felszabadításának az eszköze, az önkifejezés egyik legmagasabb rendű formája, gazdasági kényszerré, büntetéssé silányul a mindennapok gyakorlatában?

A válasz az, hogy a munkaerőpiaci igények egy torz és elavult struktúrára épülnek: arra a szemléletre, ami a szociális és gazdasági folyamatokat egymástól elkülönülten, olykor egymással szembeállítva, az egyéni üzleti érdekeket gyakran a társadalmi, közösségi érdekek elé helyezve kezelik. A profitmaximalizálásra épülő üzleti vállalkozások a legkevésbé sem korszerűek, ezért valójában nem is igénylik a kialakult munkaerőpiaci viszonyok és a foglalkoztatáspolitika szerkezetének radikális átalakítását. A külföldi pénztőke-tulajdonosok igényeit tökéletesen kielégíti az a rendszer, amelyben a profit kisajátítható, az értéket előállító dolgozóktól a termékek, szolgáltatások piaci árában jelentkező nyereség ellenszolgáltatás nélkül elvehető, míg a termelési költségek jelentős része - beleértve a szociális-egészségügyi ellátást és az oktatás, képzés költségeit - részben vagy teljes mértékben áthárítható a fogadó országra.

Emellett az elavult üzemgazdasági szemlélet a pénztőkének, a tulajdonosok profit iránti várakozásának rendeli alá az alkotó ember képességeit: elsősorban olyan személyiségű munkavállalók kitermelését várja el a nemzeti oktatási rendszertől, akik kételkedés nélkül tudomásul veszik a vállalatokon belül érvényesülő merev, hierarchikus viszonyokat, nem kérdőjelezik meg a pénztőke-tulajdonosok döntési-utasítási jogkörét, elfogadják saját alárendelt státuszukat, nem szólnak bele a termelési folyamatokba, mindemellett elégedettek a részükre juttatott bérrel, sőt "mindhalálig elkötelezettek" az őket foglalkoztató vállalat iránt.

Az alkotóképesség felszabadítása

Költséges kormányzati propagandával, a Magyarországon működő globális vállalatok támogatásával természetesen hatékonyan támogatható az a folyamat, amelynek eredményeként a fiatalok már 16-18 éves korukban, egyetlen korszerű szakképesítés birtokában (vagy anélkül) megjelenhetnek a munkaerőpiacon, ahol részmunkaidős minimálbérért dolgozhatnak valamelyik transznacionális vállalat összeszerelő üzemében vagy beszállítói hálózatában. Nincsen ezzel semmi probléma: az élethosszon át tartó tanulás hívei ezeket a fiatalokat is újabb szakmák elsajátítására, nyelvismeretük fejlesztésére, az érettségi, a diploma, sőt a tudományos fokozat megszerzésére, emellett önállósodásra, anyagi-szellemi függetlenségük megteremtésére fogják ösztönözni.

Az oktatási rendszerben tevékenykedő alkotó emberek, az óvodapedagógusoktól az egyetemi szemináriumokat vezető tudományos kutatókig többnyire (és szerencsére) nem a leendő költségtényezőt látják az oktatásukra, nevelésükre bízott gyermekekben, ifjakban és felnőttekben. Az oktatás-képzés-nevelés megbonthatatlan hármasának célja a szellem felszabadítása, az alkotóképesség kibontakoztatása, az új igények és szükségletek megfogalmazásának és megteremtésének ösztönzése. Emellett ugyancsak az oktatási rendszer feladata a demokratikus normarendszer közvetítése, amely határozottan kiáll az egyenlőség, a partnerségi szemlélet, a mellérendelt kapcsolatok érvényesítése mellett a mindennapi életvitelben, beleértve a családi viszonyokat és a munkahelyi, üzleti kapcsolatokat is. Vagyis az oktatási rendszert érő folyamatos gazdasági és politikai támadások, kritikák és forrásmegvonások ellenére sem várható, hogy a képzők értékrendje egyik napról a másikra gyökeresen átalakul, és az oktatási-képzési-nevelési rendszer az értelmes, alkotó tevékenység végzésére képes emberek kibocsátása helyett akarat nélküli "biorobotokat" fog sorozatban kitermelni - a globális pénztőke-tulajdonosok legnagyobb örömére.

Az életpálya megtervezésének első lépése

A pedagógusok és a pályaválasztási tanácsadók elsősorban az egyéni képességek, erősségek figyelembevétele alapján ösztönzik a fiatalokat bizonyos szakmák elsajátítására, mások kerülésére. A szakemberek közül azonban kevesen veszik a fáradságot, hogy arról is elbeszélgessenek a fiatalokkal, milyen munkakörnyezetben, milyen jogviszonyban kívánják majd a jövőben alkalmazni a megszerzett tudásukat. A fiatalok gyakran csak az elhelyezkedésüket követően szembesülnek azzal, hogy alkalmazotti lét egyre bizonytalanabbá válik, és az alárendelt munkaerőpiaci pozíció cseppet sem kívánatos a jó képességű, törekvő, igényes, kreatív fiatalok számára.

A szakmai képességek fejlesztése mellett elengedhetetlen a vállalkozási ismeretek átadása, az önálló üzleti terv elkészítésére való képesség megszerzése már az első szakma elsajátításával egyidejűleg. Csak a szakmai és a gazdálkodási ismeretek együttes megléte alapján dönthet felelősségteljesen a fiatal azzal kapcsolatban, hogy pályáját hierarchikus-utasításos rendszerben, alárendelt pozícióban dolgozó munkavállalóként vagy inkább önállóan kívánja megkezdeni - esetleg tovább folytatja tanulmányait.

A fiatalok napjainkban már eleve nem számíthatnak arra, hogy aktív pályafutásuk során egyetlen munkahelyük lesz, ahová a hierarchia legalsó fokára lépve, majd hosszú évtizedek alatt, a vállalati szamárlétrát végigjárva egyre magasabb pozíciókat tölthetnek be, és nyugdíjazás előtt esetleg bekerülhetnek a felső szintű döntéshozók csoportjába. Erre legfeljebb a közszolgálat speciális területein, például fegyveres erők állományában van még lehetőség, ám nagy valószínűséggel ott is csak addig, amíg egyáltalán létezik önálló, nemzeti haderő. Ezeknél a szervezeteknél azonban a betölthető beosztások körét maximalizálják és folyamatosan szűkítik, a szakmai előmenetel szempontjából a "fel vagy ki" elv érvényesül - vagyis napjainkban már semmivel sem nyújtanak nagyobb biztonságot az ott dolgozók többsége számára, mint akármelyik más munkahely a közszférában, ahová a hierarchia bármelyik fokára bárhonnan érkezhet pályázó.

A szülők példája, iskolarendszeren kívül szerzett tanulási tapasztalatai szintén meghatározóak a fiatalok számára. Míg két évtizeddel ezelőttig általában az volt a jellemző, hogy a szülők a saját végzettségüknél legalább eggyel magasabb szintű végzettség megszerzésére ösztönözték gyerekeiket, ma már a diploma vagy akár az érettségi megszerzése az első munkahelyre történő belépés előtt kevésbé fontos. Leginkább az a meghatározó szempont, hogy a fiatalok pályaválasztása idején a szülők milyen jogviszonyban tevékenykednek, illetve van-e egyáltalán rendszeres jövedelmet biztosító tevékenységük, megtakarításuk, ami nagykorú gyerekük továbbtanulásának tetemes költségét fedezi. A nyílt munkanélküliség a rendszerváltással egyidejűleg jelentkezett Magyarországon, és felkészületlenül érintette, érinti ma is mindazokat, akik egyetlen vállalatnál kívánták tölteni az aktív éveiket. A munkahely elvesztése és az új tevékenység megkezdése között eltelt időszak - aminek pszichikai, mentális és anyagi következményei nagymértékben kihatnak a család inaktív tagjainak erkölcsi, szellemi és lelki állapotára egyaránt - olyan mintákat adnak a fiatalok pályaorientációjához, amelyekkel szüleik az ő korukban egyáltalán nem rendelkeztek.

A családi vállalkozások alapítása - egyéb munkaviszony fennállása mellett vagy helyett - és a fiatalok bekapcsolódása a vállalkozásba az egyik leginkább támogatandó megoldás, különösen most, a gazdasági válság idején. Ez nem zárja ki, hogy a fiatal a családi vállalkozásban önként vállalt feladatok elvégzése mellett lehetőleg iskolarendszerű képzésben is tanuljon, folyamatosan képezze magát, s közben saját jövedelmet is szerezzen. A szociálisan egymásra utalt közösségekben tevékenykedők között megteremthető az a fajta egzisztenciális biztonság és szolidaritás, amit a rideg, lélektelen gyártósorok mellett alkalmazásban állók a leginkább nélkülöznek. A kis létszámú, egymást támogató légkörben működő vállalkozások alkalmasak arra, hogy a bennük résztvevők a saját erejükből elérjék a szükségleteiknek, igényeiknek megfelelő jövedelemszintet, és bizonyos tevékenységeket addig folytassanak, amíg azzal nyereséget érnek el a lokális piacon. A gyorsan változó környezethez is azok a családi vállalkozások, kis létszámú munkaközösségek tudnak rugalmasan alkalmazkodni, amelyeknek valamennyi tagja érdeklődésének, képességeinek és szakmai felkészültségének egyaránt megfelelő tevékenységet folytat. A foglalkoztatáspolitika átalakítása, a munkahelyteremtő és -megtartó programok akkor lesznek sikeresek, ha figyelembe veszik az önszervező közösségekben rejlő lehetőségeket és gazdasági potenciált.

Visegrádi Ildikó, HR Portal