Amikor a B-tervből lesz az A-terv

Általános munkavállalói dilemma, hogy meddig csinálja az ember azt, amit éppen csinál, és hol jön el az a pont, amikor váltani kell. Sok és nagyon különböző tényező zavarja tisztánlátásunkat, számos szempont van, amit figyelembe kell venni: mindenekelőtt az anyagiak, illetve az anyagi biztonság és kiszámíthatóság. Aztán a munkában megtalálható boldogság, élvezet, kortól és nemtől függően, akár lehet az első helyen is. A csapat, a közösség. A presztízs, a pozíció, a hatalom. Vagy éppen a rutin, a szakszerűség, a tapasztalat, vagy mondjuk a kreativitás kiélésének lehetősége. Mindezek tetszőleges kombinációja adja a motivációt, az újabb és újabb energiát a következő év megkezdéséhez, miközben egyre nyomasztóbban tolul fel bennünk az a fránya érzés: na jó, de meddig még?

Hol lehet vajon az a bizonyos inflexiós pont, amelyen átlendülve, sokszor szinte észrevehetetlen mértékben elkezdenek a dolgok megváltozni? Amikor egyre többször ejtjük ki a szánkon, hogy régen valahogy jobb volt. Amikor egyre nehezebb rávenni magunkat arra, hogy a következő negyedéves vagy éves tervet összerakjuk, a soron lévő elemzést, megírjuk, vagy az aktuális csatát megharcoljuk a büdzséért, erőforrásért, emberért.

Vagy például észrevesszük-e, hogy csökken irányunkban a bizalom, feladatok, felelősségi körök kerülnek át máshová, és egyre ritkábban hívnak meg a fontos értekezletekre.

Felismerjük-e pozícióink meggyengülését, és nem keverjük-e össze a gyakorlottság adta rutinnal?

10-15-20 év vezetői gyakorlat után érdemes egyfajta önvizsgálatot is tartani: erre van nekem szükségem? Ez tesz boldoggá? Erre akarok tovább menni? A válasz minden esetben egyedi, de a menedzser normál „életciklusát” hiba lenne figyelmen kívül hagyni. Ugyanabban a pozícióban óhatatlanul veszítünk versenyképességünkből, már csak a biológia okán is.

Jó az, ha van B-terv. Na, de mi legyen ez? A lehetőségek persze számosak. Horizontálisan lépni, vagyis maradni a szinten, de máshol szerencsét próbálni. Vagy feljebb lépni, amihez általában szerencse, csillagok együtt állása, és persze kivételes tudás, képesség kell. Sok szép történetről lehet hallani egy-egy ilyen váltás sikereiről, amikor az ember szárnyakat kap, már csak a környezetváltás, az új feladatok okozta izgalom miatt is. Az alkalmazotti küzdőtéren maradásnak persze megvannak a kockázatai is, hiszen nem mindig lesz olyan az új hely, mint amilyennek eladták nekünk. Ilyenkor pedig a hibás árut már nem lehet garanciában visszacserélni…

Ott van aztán a nagy váltás, a saját lábra állás, saját vállalkozás indítása. Milyen jó, hogy ma már nem csak a startupoknak van divatja, de egyre többet olvasni az „ezüst generációt”, a 45-50 felettiek vállalkozásindítását támogató kezdeményezésekről. Óriási ebben a potenciál, ám egy dolgot ne felejtsünk el: sokkal kevesebben valók alkalmasak vállalkozónak, mint vezetőnek. Mert a vállalkozás nem más, mint védőháló nélkül naponta átkelni a szakadék fölött. És a menedzserek, vezetők nagy része éppen ahhoz szokott hozzá, hogy teljes figyelmével a szakterületére koncentrálhat, sem eladni, sem adminisztrálni, sem „rendszergazdáskoni” nem kell, arra megvannak a kollégák. És persze jön a fizetés minden hónap tizedikéig, ha esik, ha fúj. Na, a vállalkozás nem ilyen: ott nincs kinek hátradobni a feladatot. Sokan ezért imádnak vállalkozni, de még többen éppen ettől rettegnek.
Hát, ha nem ez, akkor mi? Nekik való a szabadúszó szakértői státusz, amely ötvözi a relatív kiszámíthatóságot a szabadsággal. Ők az interim menedzserek, akik sok év tapasztalatával, rendszerszemlélettel, komplex gondolkodásmóddal épülnek be hosszabb rövidebb ideig egy szervezetbe, pont annyira megtartva kívülállóságukat, hogy a legjobb döntésekhez segíthessék az adott menedzsmentet vagy épp betöltsék az éppen adódott átmeneti vezetői erőforráshiányt. Nem csoda, hogy a legjobbakért versenyeznek a megbízók.

Interim menedzsment, mint B-terv? Miért ne, sőt, könnyen lehet ez az A-terv is.

Kristóf Györgyi
Hammel & Hochreiter
Business & Management