„Az igazságtalanság nekem erőforrást jelent” - Jakupcsek Gabriella a továbblépésről és a szabadságról

Folyamatosan csörög a telefonja, és ha jól értettem az előző beszélgetést, 3-4 vidéki városba készül ellátogatni a következő egy hét alatt. Miért járja ilyen intenzíven az országot?

A héten Gyulára, Kecskemétre, Székesfehérvárra és Győrbe megyek. Az elmúlt hétvégét pedig Tatabányán, Szolnokon és Szekszárdon töltöttem. Bár egy éve nem vagyok képernyőn, de - szerencsére - rengeteg a munkám. Ezek most részben céges „talk-show” -k, de van köztük karitatív rendezvény műsorvezetése is, és a most megjelent könyvem (Megúszhatatlan - Ahogy a gyerekeimnek elmesélem - Jaffa Kiadó - a szerk.) kapcsán szerencsére sok a dedikálás is.

Lassan közeledik az évfordulója annak, hogy tavaly ilyenkor építette le - furcsa körülmények közt - Önt is az MTVA. Sokan veszíthetik el mostanában a munkájukat, ami többeknek komoly pszichés és szociális válságot idéz elő. De Ön nem tűnik talajvesztettnek. Ezt a fajta energizáltságot csak keveseknél tapasztalom.

Azért, mert igazából nem a munkámat veszítettem el, csak a hivatásomban akasztottak meg, és a kettő nem ugyanaz! Nekünk, televízióban-rádióban dolgozó média-szakembereknek tudatosan kell a szakmai elvárásainkba beépíteni a „partvonalon kívüliséget”. Az én pályám sem volt lineáris, két alkalommal - közel egy-egy évig - tudatosan „ültettek”. Még nem indult el a műsorom, és várnom kellett, ami szintén egy nagyon bizonytalan helyzetet hozott.

Ami újdonságot jelent a mostani helyzetben, az egyrészt, hogy bebizonyíthattam - főleg magamnak -, hogy ebben a működési struktúrában is meg tudom őrizni saját magamat. Vannak nehézségek, hiszen nem „pittyen” a fizetés beérkezését jelző SMS a mobilon, és rengeteg minden hárul rám, hiszen most nincs kinek delegálni a feladatokat.

Ugyanakkor hihetetlen szabadságot ad az, ahogy most élhetek. Értékes, érdekes embereket ismerhetek meg, és ezt egy új dimenzióban, a különböző vállalati kultúrák oldaláról láthatom. Csak egy példát, ha említek, a képernyős munkám során nem nagyon kaptam valódi visszajelzést a közönség részéről, most meg gyorsan, és direktben rögtön látom a munkám eredményét.

Dolgozott korábban is a kommunikációs területnek ezen a részén?

Igen, régebben, még kereskedelmi televíziós koromban tartottam kommunikációs tréningeket. A közcsatornánál ezt a fajta munkát nem engedélyezték, ezért kényszerszünetet tartottam. Most meg visszaépítem ezt a tevékenységemet is. Engem is meglepett, hogy szinte rögtön a csoportos létszámleépítés után néhány régi ismerős meg is keresett. Aztán a munka közben jöttem rá, hogy ez nagyon élvezetes. Lassan, tudatosan föl kell építenem magam ezen a területen is, a tévé mellett.

Rögtön munkába tudott állni az elbocsájtása után?

Azért azt nem mondanám. Az első két hónap a felháborodástól bénultan telt el. Engem korábban még soha, sehonnan nem bocsájtottak el. Az meg, hogy ilyen „béna” módon történt, minősíti azokat, akik irigységből, szakmai hozzánemértésből „sumákolták” el az ügyet. De tanultam ebből a helyzetből is.

Etikátlan dolgokat, döntéseket nem kell elfogadni. Az igazságtalanság, ahogy velem bántak, szerencsére nekem lendületet adott. Nem levert, hanem felépített. Segített abban, hogy értékek mentén tudjak dönteni, és megerősített abban is, hogy az üzleti kérdések nem zárhatják ki az emberi tényezőt.

Az is érdekes tapasztalat volt, ahogy egyszerre nyílt meg, és szűkült be a világ. Nem is sejtettem, milyen sokan érezték meghasonlottnak az én korábbi munkahelyemen a helyzetüket. Közülük jópáran megkerestek év elején.

Az összeomlás engem is megkísértett a legelején. De utána jön egy „inflexiós pont”. Ha elég nyitottak vagyunk, és rálátunk arra, milyen sok az erőnk, a tudásunk, akkor felállunk. A rengeteg, megismert élettörténet arra motivált, hogy vegyek példát másokról, akik az enyémnél sokkal keményebb helyzetből is felálltak. Még most is, ha döntési helyzetbe kerülök, nemegyszer a riportalanyaim sorsa, ereje jut az eszembe.

Ugyanakkor azt is meg kellett élnem, hogy a sok, jelesre vizsgázó barát mellett többeket elvesztettem. Ez volt a legfájóbb veszteség, a megharcolt, kiküszködött, több esetben évtizedes barátságok elvesztése fájt a legjobban, akikről néhány esetben az is kiderült, hogy a háttérben bizony a pénz állt.

Ezek a barátságok kötődtek a munkahelyéhez?

Számos esetben igen, de alapvetően azt gondolom, hogy a munkahelyen akkor vagyunk profik, ha dolgozni szeretünk együtt, és nem egy baráti társaságot akarunk felépíteni. Nekem a jó, baráti munkakapcsolataim sem onnan eredtek, hogy ha már régóta ismerjük - szeretjük egymást, próbáljunk meg együtt dolgozni. Éppen fordítva, mutassa meg mindenki a tudását, felkészültségét, és én csodálni fogom, ha jól végzi a dolgát. Ha látom a szakmaiságot, a szorgalmat, a motiváltságot, akkor ez az ember engem le fog nyűgözni, és utána már biztos, hogy barátok is leszünk.

Mi a véleménye arról, ha valaki az alapkompetenciáiban jó, és „helyzetbe kerül”, ha menet közben tanulja meg a szakmai specifikumokat?

Évtizedekig tanultunk oroszul a közoktatásban jószándékú, az oktatásban, mint alapkompetenciában otthon lévő, de a nyelvet nem beszélő tanároktól. Akkor is azt mondták, hogy majd menet közben bele fognak ebbe is tanulni. Hát, nem „jöttek bele”! Sőt, nemcsak oroszul nem tanultunk meg, hanem a magyarországi nyelvoktatást hosszútávra tették tönkre ezzel az intézkedéssel. De kétségtelen, hogy jó ideig megoldottnak tűnt a probléma.

Hol lehet a televíziózást, mint szakmát a legjobban megtanulni?

Egy fiatalnak azt tanácsolnám, ha televíziózni szeretne, kezdje alulról, és keressen egyéniséget, akihez csatlakozhat. Vagy menjen külföldre, mert ott egyrészt sokat lehet tanulni, másrészt nagyobb országban nagyobbra lehet nőni. Ez egy kicsi ország belterjes szakmával.

Hol helyezkednek el a fontossági rangsorban azok az országok, amelyek kicsik, de ezen a téren nagyra nőttek? Hollandia elég jó példája lehet ennek.

Hollandia valóban hatalmas kreatív erőt mutat. Ma a magyar tévékben holland lincensz alapján készül a műsorok nagy része. A másik hasonló példa Izrael. Pici ország, hatalmas kreatív energiával. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy a magyarok is éppen annyira kreatívok, csak nem kapnak idehaza akkora teret. A másik igazán nagy gond, hogy a korábbi, kreatívnak mondott műsorkészítők kezdik elhagyni a pályát, és nem nevelődött ki az az új generáció, akik nemcsak felhasználókká, hanem maguk is tartalom létrehozókká válhatnak. Formátumokat kellene ezeknek a fiataloknak létrehozniuk, és gondolatokat kellene ezekbe betölteniük.

A könyve a megúszásról, illetve a megúszás elkerülésének a lehetetlenségéről szól. Mit nem úszhatnak meg a mai fiatal, pályakezdők?

Szomorú, de semmit sem. A legfontosabb talán az, amit üzennék, hogyha betagozódnak valahová, mert ezáltal védelmet remélnek, akkor ezzel csak az éberségüket altatják el, és elvesztik a kreativitásukat.

A saját útját kell járnia mindenkinek. A „beleállás” tekintetében egyébként nem is annyira a szakmai oldal, mint a magánélet az, ami meghatározó. Szinte minden cselekvésünknek valahol az emberi kapcsolatainkban van egy magja. Ezt kell felismerni, és tudatosítani.

Említette az általános nyitottságot, mint erőforrást. Szinte minden, emberekkel foglalkozó területnek, így a kommunikációnak is alapvető feltétele az érdeklődés. Lehet ezt tanítani?

Válasszuk ketté ezt a fogalmat. A felszínes kíváncsiság ott kell, hogy legyen akkor is, ha az ember moderátorként működik. Az érdeklődés ennél mélyebb tulajdonság. De azzal is szembesül az ember, hogy sok munkához erre nincs szükség. Ugyanakkor az is igaz, hogy ha valaki 5-6 évig csak 2-3 kérdést kell, hogy föltegyen egy beszélgetésben, akkor egy idő után nem lesz képes többre. Elveszti a motiváltságát, és a képességét is az igazi, mély beszélgetés vezetésére. Egyensúlyozni kell.

Milyen helyzetet keres, amikor új kihívásokat szeretne?

Mindig az újat, a kialakulatlant, a progresszívet kerestem a munkámban, és erősen sikerorientált is vagyok. De most már azt is látom, hogy ehhez egyre kevésbé a televíziózáson keresztül vezet az út. Azok a szakmai készségek, amelyek bármilyen, kommunikációs helyzetben való helytálláshoz kellenek, nálam 25 év alatt mélyen beépültek. Mindig azt néztem, mi vár még rám, nem szeretek visszanézni, és a „volnákat” vizsgálgatni.

Ez az egy év nekem „önvédelmi” kiképzést is adott. Megerősödtem, megláttam azt, hogy az eddigi tapasztalataim más téren is beépíthetőek a munkámba, a problémamegoldást, az időgazdálkodást, a döntéshozatalt olyan mértékben sajátítottam el, ami segítség lehet olyanok számára, akiknek nem volt lehetőségük ezt megtanulni. A keserűséget meg elengedtem.

Most szabadságot érzek, és ez nagyon jó érzés. Minden hétfő reggel azt látom, hogy csak az általam választott ügyekkel van tele a naptáram.

Fotó: Trunkó Bálint