Hogy lehet legyőzni a halálfélelmet és mit lehet tanulni belőle?
A novemberben megrendezett második HR Piknik nem titkoltan olyan témák felvonultatását célozta, melyek nincsenek a szervezetfejlesztés fókuszában. Szabó György, a Sanoma Media Budapest Zrt. volt vezérigazgatójának előadása után Zacher Gábor, "az ország addiktológusa" tartotta fenn a rezzenéstelen figyelmet, majd Rakonczay Viktória kenus története adott sok megemésztenivalót.
"Így jó sok évvel az út után azt kell mondanom, hogy ha tudtam volna, miről szól ez az út, akkor eszem ágában sem lett volna elindulni" - kezdte előadását a vállalkozóként dolgozó Rakonczay Viktória. Férjével, Rakonczay Gáborral (akivel egy ideje nem egy hajóban eveznek - a szerk. ) egyetemista korukban határozták el, hogy együtt váltják valóra mindkettejük álmát, az Atlanti-óceán átevezését. Az útra közösen tervezték és maguk építették meg a Tűzhangya nevű, két kabinos evezős hajót, mellyel 2008-ban 51 nap 6 óra 10 perc alatt tették meg a Kanári-szigetek és az Antigua sziget közötti 5200 kilométeres távolságot.
Rakonczay Viktória
Viktória elmondta, az ötlet eleinte abszurdnak tűnt. Rengeteg megoldhatatlannak látszó akadállyal és körülménnyel szembesültek, nem volt se pénzük, se hajójuk, se ismeretségük, sőt soha életükben nem eveztek. Álmuk mégis nagyobbnak bizonyult, mint a körülmények és a félelmek. Halasztottak az egyetemen, hét hónap alatt megterveztek és megépítettek a Tűzhangyát, amellyel vízre szálltak Cádiz városában Spanyolországban. A terv az volt, hogy innen áteveznek a Kanári-szigetekig, és megtanulnak a tengeren élni, evezni, navigálni, kipróbálják, milyen ételek fognak beválni. Ezen az egy hónapos próbaúton érte őket az a vihar, amelyből aztán a szerencsés kimenetelnek hála a legtöbbet tanultak, és erős belső megerősítést kaptak, hogy végig fogják tudni evezni az óceánt.
A hajó megépítése több időt vett igénybe, mint gondolták, ezért novemberre tolódott az indulás. Számítottak rá, hogy a tél beköszönte miatt viharokkal is szembe kell majd nézniük, ezért az afrikai part közelében eveztek dél-nyugat irányba. Az egyik vihar azonban a partszakaszt is elérte. Egy decemberi hajnalban olyan erős szélbe és hullámzásba kerültek, hogy amikor mindketten teljes erőből eveztek, akkor sem tudták irányba tartani a hajót, az evezők kifordultak a kezükből és tehetetlen sodródni kezdtek. Ekkor kértek először segítséget. Családjuk közbenjárásával a dél-angliai mentőegységek és az afrikai partiőrség is megpróbált segíteni nekik, de a vihar olyan mértékűre erősödött, hogy saját életük veszélyeztetése miatt ők sem tudtak mást tenni, mint sok szerencsét kívánni. A 9 méteres hajó 12 méteres hullámok között hánykolódott, a szél 100 km/h erősséggel fújt.
Mantrázták maguknak, hogy túl fogják élni
Egy ilyen szituációban az ember mindent újraértékel - folytatta Viktória. Ugyanakkor elmondása szerint a túlélés kulcsát az jelentette, hogy megpróbáltak kizárólag arra koncentrálni, mit tudnak konstruktívan tenni az életben maradás érdekében. Folyamatosan meghatározták a pozíciójukat, és tartották a kapcsolatot a partiőrséggel, amíg csak lehetett. "Azt tapasztaltam, hogy a cselekvés tompítja, megöli a félelmet, mert az agyunk nem tud egyszerre több dologra fókuszálni" - hangsúlyozta. Amikor pedig már nem volt mit tenni, igyekeztek összeszedni azokat a pozitív tényeket, melyek elviekben garantálták számukra a túlélést. Mindketten tudták, hogy nincs fontosabb, mint a pánik elkerülése. "Fontos volt, hogy megelőzzük a pánikot, mert akkor nem tudunk józanul cselekedni. Mantráztuk magunknak azokat a kapaszkodókat, melyek megerősítették, hogy biztonságban vagyunk" - fogalmazott. Erősen bíztak például a hajóban, tudták, hogy annak minden porcikáját a lehető leglelkiismeretesebben dolgozták ki. Minden szakmaiságukat beletették, és túlbiztosították, amennyire csak lehetett. Arra koncentráltak, hogy a precízen kiszámított tőkesúly miatt nem borulhatnak fel, de ha mégis, a hajó légmentesen le van zárva, az ő mentőmellényük pedig egy karabinerrel hozzá van kötve.
Végül a negyedik nap délutánján elült a vihar, ők pedig először tudtak a felkavarodott gyomrukba erőltetni némi vizet és konzervet. A hajó romokban állt, de a fő konstrukció bizonyított. Túlélték a térség legnagyobb viharát, így innentől nem volt kérdés számukra, nekivágnak-e az óceánnak. Viktória hozzátette, az üzleti életben is azt az elvet vallja, hogy minden napot a legnehezebb feladattal kell kezdeni. A másik, amit megtanult, hogy semmi sem fontosabb, mint a jó eredményre fókuszálni. Ha tudatosan az elérendő pozitív vízió felé irányítjuk a gondolatainkat, akkor az érzelmeink sem a rossz irányba mozdulnak el. "Sokat voltunk egyedül a fedélzeten. Elszaladhattak volna rossz irányba a gondolataim, de ilyenkor mindig arra fókuszáltam, hogy mi a feladat, mi a cél, és éppen mit tudok tenni annak elérése érdekében" - zárta előadását Rakonczay Viktória.
"Így jó sok évvel az út után azt kell mondanom, hogy ha tudtam volna, miről szól ez az út, akkor eszem ágában sem lett volna elindulni" - kezdte előadását a vállalkozóként dolgozó Rakonczay Viktória. Férjével, Rakonczay Gáborral (akivel egy ideje nem egy hajóban eveznek - a szerk. ) egyetemista korukban határozták el, hogy együtt váltják valóra mindkettejük álmát, az Atlanti-óceán átevezését. Az útra közösen tervezték és maguk építették meg a Tűzhangya nevű, két kabinos evezős hajót, mellyel 2008-ban 51 nap 6 óra 10 perc alatt tették meg a Kanári-szigetek és az Antigua sziget közötti 5200 kilométeres távolságot.
Rakonczay ViktóriaViktória elmondta, az ötlet eleinte abszurdnak tűnt. Rengeteg megoldhatatlannak látszó akadállyal és körülménnyel szembesültek, nem volt se pénzük, se hajójuk, se ismeretségük, sőt soha életükben nem eveztek. Álmuk mégis nagyobbnak bizonyult, mint a körülmények és a félelmek. Halasztottak az egyetemen, hét hónap alatt megterveztek és megépítettek a Tűzhangyát, amellyel vízre szálltak Cádiz városában Spanyolországban. A terv az volt, hogy innen áteveznek a Kanári-szigetekig, és megtanulnak a tengeren élni, evezni, navigálni, kipróbálják, milyen ételek fognak beválni. Ezen az egy hónapos próbaúton érte őket az a vihar, amelyből aztán a szerencsés kimenetelnek hála a legtöbbet tanultak, és erős belső megerősítést kaptak, hogy végig fogják tudni evezni az óceánt.
A hajó megépítése több időt vett igénybe, mint gondolták, ezért novemberre tolódott az indulás. Számítottak rá, hogy a tél beköszönte miatt viharokkal is szembe kell majd nézniük, ezért az afrikai part közelében eveztek dél-nyugat irányba. Az egyik vihar azonban a partszakaszt is elérte. Egy decemberi hajnalban olyan erős szélbe és hullámzásba kerültek, hogy amikor mindketten teljes erőből eveztek, akkor sem tudták irányba tartani a hajót, az evezők kifordultak a kezükből és tehetetlen sodródni kezdtek. Ekkor kértek először segítséget. Családjuk közbenjárásával a dél-angliai mentőegységek és az afrikai partiőrség is megpróbált segíteni nekik, de a vihar olyan mértékűre erősödött, hogy saját életük veszélyeztetése miatt ők sem tudtak mást tenni, mint sok szerencsét kívánni. A 9 méteres hajó 12 méteres hullámok között hánykolódott, a szél 100 km/h erősséggel fújt.
Mantrázták maguknak, hogy túl fogják élni
Egy ilyen szituációban az ember mindent újraértékel - folytatta Viktória. Ugyanakkor elmondása szerint a túlélés kulcsát az jelentette, hogy megpróbáltak kizárólag arra koncentrálni, mit tudnak konstruktívan tenni az életben maradás érdekében. Folyamatosan meghatározták a pozíciójukat, és tartották a kapcsolatot a partiőrséggel, amíg csak lehetett. "Azt tapasztaltam, hogy a cselekvés tompítja, megöli a félelmet, mert az agyunk nem tud egyszerre több dologra fókuszálni" - hangsúlyozta. Amikor pedig már nem volt mit tenni, igyekeztek összeszedni azokat a pozitív tényeket, melyek elviekben garantálták számukra a túlélést. Mindketten tudták, hogy nincs fontosabb, mint a pánik elkerülése. "Fontos volt, hogy megelőzzük a pánikot, mert akkor nem tudunk józanul cselekedni. Mantráztuk magunknak azokat a kapaszkodókat, melyek megerősítették, hogy biztonságban vagyunk" - fogalmazott. Erősen bíztak például a hajóban, tudták, hogy annak minden porcikáját a lehető leglelkiismeretesebben dolgozták ki. Minden szakmaiságukat beletették, és túlbiztosították, amennyire csak lehetett. Arra koncentráltak, hogy a precízen kiszámított tőkesúly miatt nem borulhatnak fel, de ha mégis, a hajó légmentesen le van zárva, az ő mentőmellényük pedig egy karabinerrel hozzá van kötve.
Végül a negyedik nap délutánján elült a vihar, ők pedig először tudtak a felkavarodott gyomrukba erőltetni némi vizet és konzervet. A hajó romokban állt, de a fő konstrukció bizonyított. Túlélték a térség legnagyobb viharát, így innentől nem volt kérdés számukra, nekivágnak-e az óceánnak. Viktória hozzátette, az üzleti életben is azt az elvet vallja, hogy minden napot a legnehezebb feladattal kell kezdeni. A másik, amit megtanult, hogy semmi sem fontosabb, mint a jó eredményre fókuszálni. Ha tudatosan az elérendő pozitív vízió felé irányítjuk a gondolatainkat, akkor az érzelmeink sem a rossz irányba mozdulnak el. "Sokat voltunk egyedül a fedélzeten. Elszaladhattak volna rossz irányba a gondolataim, de ilyenkor mindig arra fókuszáltam, hogy mi a feladat, mi a cél, és éppen mit tudok tenni annak elérése érdekében" - zárta előadását Rakonczay Viktória.
A karrierépítés szakma. Megjelenése előtt elolvastuk, mit ír egy fejvadász az álláskeresőknek a „Karrierszerviz - Kulcs a karrierhez” című könyv második, frissített kiadásában.
Szexuális zaklatás a munkahelyen – Michael Douglastől Nicole Kidmanig