Így kezeljük a gyászt a munkahelyen - Péter története

Egy tréning közben történt, hogy az egyik résztvevő kolléga az addigi élénk, érdeklődő viselkedéséhez képest váratlanul nagyon másként kezdett el viselkedni: meredten maga elé nézve a semmibe meredt hosszan – teljesen elvesztette kapcsolatát a történtekkel, merev bábuként ült közöttünk. Ezt követően kis idő múlva felállt és elnézést kért, közölve, hogy most ki kell mennie egy kicsit. Megkérdeztem tőle, hogy mi a gond. Ekkor elmondta nekünk, hogy levegőre van szüksége, mert közeli barátját autóbaleset érte és most tudta meg, hogy meghalt. Rövid időre kiment, majd visszajött, és figyelt, ahogy tudott.

Ebédszünetben felajánlottam neki, hogy beszélgessünk, ha úgy érzi, hogy ez segít neki. Nyitott volt rá, és szinte ömlöttek a szavai. Elmesélte, hogyan történt az autóbaleset, melynek során barátja egy hete kórházba került, ahol mesterséges kómában tartották. Változó híreket kaptak állapotáról: eleinte súlyosnak mondták, majd két napja stabil állapotot jeleztek orvosai. A család és a közeli barátok egy hangfelvételt juttattak be hozzá, ahol sokan beszéltek, szóltak hozzá gyógyulása érdekében. A legtöbben 2-3 percnyi felvételeket küldtek – mindebből összesen 4 órányi felvétel állt össze! Ebből a tényből, és kollégám barátjáról elmesélt történeteiből is egy olyan embert nyílt alkalmam megismerni, aki teljes szívvel élte életét, és sokakhoz fűzte melegszívű kapcsolat.

Egy ilyen spontánul adódott helyzetben ez volt a legtöbb, amit tehettem: lehetőséget biztosítottam arra, hogy bármiről tudjon éppen beszélni, ami nehéz volt számára, ami foglalkoztatta: édesanyja erős érzelmi reakciója az imént a telefonban a hír hallatán. Barátja idős szüleinek féltése. Régi vidám emlékek felidézése. Fájdalom olyan dolgok miatt, melyeket terveztek és már soha nem valósíthatnak meg együtt. Fájdalom olyan dolgok miatt, melyeket a barátja valósíthatott volna meg még, és most anélkül ért véget az élete, hogy erre lehetősége adódott volna. Mindezekről tudott beszélni, és én pedig kapcsolódtam hozzá, mikor mivel tudtam: hol további kérdésekkel, hol saját veszteségélményem megosztásával.

Sokszor ez a legtöbb, amit gyászoló kollégánkért tehetünk: hogy lehetővé tesszük számára, hogy együtt legyen velünk, úgy, ahogy van: fájdalmával, bűntudatával, kínzó kérdéseivel vagy éppen többedjére ismételt történeteivel. Ennek hiányában ugyanis nagyon sok gyászoló magányosodik el - éppen akkor, amikor talán a legnagyobb szüksége lenne a támogatásra. Egy ilyen beszélgetés ugyanakkor sokunk számára ijesztő lehet, különösen akkor, ha kollégánkat olyan veszteség érte, amivel mi elképzelni sem tudjuk, hogyan birkóznánk meg. Segíthet, ha tudatosítjuk: a legtöbb gyászoló nem tanácsokat vár, nem megoldási javaslatok, vagy biztatás az, ami ilyenkor segít: ha ott vagyunk mellette, és meghallgatjuk, az már éppen elég.

Hogyan támogathatjuk még gyászoló kollégánkat? Fejezzük ki részvétünket, oly módon, ahogyan azt magunkhoz, és a kapcsolatunkhoz illőnek érezzük! Ez lehet, hogy egy mondat, lehet, hogy egy érintés, egy ölelés. Ez utóbbi kapcsán a legjobb, ha rákérdezünk: jólesne-e az ölelés a másiknak, megölelhetjük-e.

Ha nem tudjuk, mit mondhatnánk, de szeretnénk támogatásunkról biztosítani kollégánkat, akkor ezt nyugodtan mondjuk el neki: “Nem tudom, hogy mit mondhatnék, de szeretném, ha tudnád, hogy szívesen segítek, amiben tudok.” Még jobb, ha konkrétan elmondjuk munkatársunknak, hogy mi az, amiben szívesen segítünk. Például elmegyünk vele ebédelni, amikor csak szeretné, így nem kell a nagy csapattal együtt ebédelnie, ami megterhelő lehet számára, de magányosan sem kell ülnie. Hozunk neki ebédet. Besegítünk neki a fontos határidők előtt. Hazasétálunk vele.

Kérdezzük meg, hogy van ma! Sokan félnek egy gyászolótól a hogyléte felől érdeklődni, hiszen “nyilván nincs jól”. Nehéz azonban úgy beszélgetésbe elegyedni valakivel, ha az egyik tipikus beszélgetést indító mondatot nem akarjuk, merjük feltenni. Sheryl Sandberg ajánlása az, hogy kérdezzük meg, hogy van ma? Ezzel a kérdéssel kifejezzük azt, hogy tudjuk, hogy egy olyan szakaszban van az életében, amikor nem egyértelmű a “köszönöm, jól vagyok” válasz, és ezen belül is változhat valakinek a hangulata, közérzete. A gyászolónak pedig lehetővé tesszük, hogy perspektívába helyezve a dolgokat, arról beszéljen, hogy ma egy kicsit jobb, könnyebb, mert végre végig tudta aludni az éjszakát, vagy éppen nehezebb, mert egy olyan jeles nap közeledik, aminek az átélésétől tart.

Fogadjuk el, hogy van, aki kifejezetten keresi ilyenkor a társaságot és van, aki inkább a magányt preferálja! De az is előfordul, hogy ez szakaszonként váltakozik. Lehetőség szerint kérdezzünk rá, hogy mit szeretne - ne feltételezzük, hogy “Most úgyis jobb neki egyedül.” Ennek a feltételezésnek a következményeképpen ugyanis nagyon sok gyászoló magányosodik el. Ugyanakkor ne is tukmáljuk rá a társaságunkat mindenáron, ha azt kommunikálja, hogy most szeretne egyedül lenni.

Összegezve, figyeljünk oda, hogy milyen állapotban van gyászoló kollégánk! Kérdezzük meg, mit szeretne, mire lenne szüksége! Tegyünk javaslatokat, és fogadjuk el, ha ezeket visszautasítja! Hallgassuk meg, és legyünk türelmesek! Legyünk mellette és tudatosítsuk magunkban, hogy sokszor ez a legtöbb, amit tehetünk, bármilyen kevésnek is érezzük ezt, és szeretnénk többet tenni. Ez a (kérésre) cselekvésre kész, ugyanakkor cselekvési kényszerek nélküli jelenlét, együttlét ugyanakkor nagyon sokat jelenthet gyászoló kollégánknak.

Hajdu-Kis Diána, HR vezető, gyásztanácsadó, coach – „Az üres asztal, veszteségek és feldolgozásuk a szervezetben” című könyv szerzője (a cikk a könyv egyik fejezetének adaptált részlete)